Zamkovszky István szeretett a Magas-Tátrában bolyongani. Annyira elbűvölték a hegyek, hogy nem habozott minden megtakarítását abba a vállalkozásba fektetni, hogy saját házat építsen a Tátrában a forgalmas turistautak kereszteződésében. Azt is elhatározta, hogy a II. világháború idején a zsidók és a Szlovák Nemzeti Felkelés (SNP) tagjai menedékként használják a házikót. Zamko, ahogy hívták, végül nehéz szívvel emlékezett vissza erre a gyönyörű vidékre. Különféle emlékeink vannak róla – tele büszkeséggel, hálával és megbecsüléssel.
Zamkovszky István Lőcsén (Levoča) született 1907. december 25-én az öt testvér egyikeként. Fiatal korától kezdve a szepesi multietnikum formálta. A magyar és a szlovák mellett németül és lengyelül is kitűnően beszélt. Már gyerekkorában, miközben társai bújócskáztak, szeretett a környező dombokon barangolni és új helyeket felfedezni.
Örömmel és érdeklődéssel járta a lőcsei dombokat, ettől még a rossz időjárás sem tántorította el – úton volt akár havazott, akár hóvihar volt. Bejárta a Šibeniket és a Mária-hegyet (Mariánska hora), majd amikor már kicsit idősebb volt, a kissé távolabbi hegyeket vette célba. A legjobban azonban a Tátra látványa izgatta. Jól ismerte a Braniskót, a Dreveníket és a Szlovák Paradicsomot, de legjobban az addig számára megközelíthetetlen, távoli Tátra vonzotta.
Zamkovszky István fényképésznek tanult, de soha nem élt a fotózásból. Szülővárosában nem talált munkát, ezért 18 évesen vállára vette hátizsákját, és elindult a nagyvilágba. Útja álmai Tátrájába vezetett. Magashegyi teherhordóként kezdett dolgozni a Hosszú-tavi (Zbojnícka chata) és a Téry menedékházban (Téryho chata). A Tarajkán (Hrebienok), a siklóvasút felső állomásánál vette hátára a nehéz hordkeretet, bármilyen időjárás volt, örömmel és fáradhatatlanul végezte ezt a munkát. Szabad napjait az oly régóta csodált Tátra felfedezésének szentelte. Egy idő után a Csehszlovák Turista Klub megbízta a Téry menedékház vezetésével, ahol megismerkedett későbbi feleségével, Ľudmilával.
A cseh Ľudmila Prágából érkezett néhány napos kirándulásra a Tátrába. Szerelem szövődött köztük, amely olyan erős volt, hogy Ľudmila otthagyta a városi életet és akkori férjét, és a hegyekbe költözött. Istvánnal együtt a Téry menedékházban éltek, ahol fokozatosan kezdtek körvonalazódni egy saját lakó- és pihenőház tervei. 1943-ban valóra váltották álmukat, az újonnan felépített házban ekkor fogadták az első látogatókat. Különleges és kellemes légkört teremtettek a Kis-Tarpataki-völgyben (Malá Studená dolina) felépített házikóban, ahol ennek köszönhetően mindig telt ház és nyüzsgő élet volt. A nehéz háborús időszak ellenére olyan környezetet teremtettek a Tátrában, amely vonzotta a turistákat. A háznak nem volt hivatalos neve, de a turisták természetesen Zamkovszky menedékház (Zamkovského chata) néven emlegették.
Zamkovszky nem sokkal a Tátrába érkezése után a Valentko-hegyen (Valentková) és a Svinicán (Svinica) kezdett el hegyet mászni, sőt téli körülmények között síléceket is használt. Többször beszélgetett tapasztalt hegymászókkal, hegymászó pályafutása során 49 első megmászása, ebből 12 téli megmászás volt. Leggyakoribb hegymászó partnerei a lengyelek, Jan Sawicki és Stanislav Motyka voltak, de sokat mászott a zsidó származású Brüll Zoltánnal is. 1934-ben hegyivezetői engedélyt szerzett, és sikerült teljesítenie a sívizsgákat is. Nem pénzért, hanem önzetlenül kísérte ügyfeleit a Tátrában. Megbízható vezető volt, mellette elkötelezett és segítőkész hegyimentő, akinek a hivatásos hegyimentő szolgálat későbbi létrehozását is köszönhetjük.
Hegyivezetőként elsősorban szlovákok és csehek, lengyelek, magyarok, németek, angolok és hollandok voltak az ügyfelei. A menedékház vezetőjeként lehetősége volt megismerni számos kiváló és képzett hegymászót. Köztük sok barátja akadt, akikkel segítették egymást, tanácsokat adtak egymásnak és együtt vállalkoztak a néhány sikertelen mellett többnyire sikeres hegymászótúrákra. Próbálkozásait időnként megosztotta a lengyel Taternik magazinban, ahol sokat írtak róla.
1948-ban fenekestől felfordult István és családja élete. A háború után őt és feleségét kilakoltatták a házukból, és ami még rosszabb, a menedékházat államosították. Alkalmazottként sem dolgozhattak ott annak ellenére, hogy addig kitűnően vezették a menedékházat. A magánvállalkozásokat abban az időszakban kapitalista kizsákmányolónak és ellenségnek tartották. Ez gyakorlatilag egyik napról a másikra történt, nem élhettek és dolgozhattak tovább a Magas-Tátrában, feleségével és kislányával, Zdenkával elhagyni kényszerült szeretett hegységét.
A család a Selmecbánya (Banská Štiavnica) közelében található Počúvadlo-tó (Počúvadlianske jazero) mellett telepedett le, néhány évvel később pedig Besztercebányán (Banská Bystrica) kaptak lakást. Soha nem tértek vissza a Tátrába. István egy hétvégi házat vezetett ott, később egy benzinkúton talált munkát. Az optimizmus, amely korábban jellemezte, eltűnt az életéből, és a bűntudat, amelyet a szívében érzett, megviselte az egészségét. 1961-ben, 54 éves korában tragikus hirtelenséggel agyvérzésben meghalt. Sokan úgy vélik azonban, hogy a Tátra utáni vágyakozás és bánat volt halálának valódi oka. A temetésen a Hegyi Szolgálat tagjai is részt vettek, akik a vezetőség hivatalos engedélye nélkül magukkal vittek egy koszorút, amelyet az álmai kunyhója közelében gyűjtött törpefenyő gallyakból készítettek.
Feleségének, Ľudmilának nem volt könnyű dolga, de állta a sarat. Buszkalauzként dolgozott, később pedig Pozsonyba költözött a lányához. Bár hallani sem akart a „házról a Tátrában”, még életében elégtételt kapott. A bársonyos forradalom után a menedékház a kárpótlási törvény alapján visszakerült Zamkovszky leszármazottjai, lánya, Zdenkához és unokája, Stanislav Ticha tulajdonába. Ezzel egy időben a menedékház visszakapta építtetője nevét.
A Zamkovszky menedékház a Kis-Lomnici-púp (Lomnický hrb) alatt épült a Kis-Tarpataki-völgy torkolatánál, melyet ma is számtalan turista látogat. A menedékház 1475 m magasságban található egy tisztáson, amelyet az idők során benőtt az erdő. A munka nagy részét István maga végezte barátai segítségével, a ház a mai napig megőrizte eredeti jellegét. Ennek köszönhetően a házba belépve a mai napig egy intenzív érzés ragadja magával a látogatót, hogy ő és felesége szeretettel – a túrázás, a hegyek, az emberek és a Tátra iránti szeretettel építették és vezették a házat.
Zamkovszky István megbízható társként szerzett magának hírnevet a Tátrában. Végül posztumusz megkapta a Hegyi Szolgálat első osztályú túravezető ezüstjelvényét. Egész életében a megbízhatóság jellemezte, még a szeretett Magas-Tátrájában megélt keserű sorsa ellenére is. Több volt, mint az egyik legsikeresebb hegymászó és hegyivezető. Örökségét egy ikonikus házikó formájában hagyta ránk, melynek még sok év után is különleges varázsa van. A tátrai túrázás szimbólumává vált, egy olyan hely, amely a múlt ellenére, de talán annak is köszönhetően a szívélyesség jelzőt viseli magán.
Szellemiség, boldogság, bánat és az eredeti tulajdonos intenzív emlékei is – ezek csak egy töredéke azoknak az érzéseknek, amiért a Zamkovszky menedékház egyedülálló a látogatók szemében.
Forrás: https://slovander.sk
