Félénk, ugyanakkor kíváncsi állatok
A mormotát nagyon kevés ember ismeri, még a természetjárók közül is kevesen találkoztak vele. A mormotáknak 14 fajtája ismert a világon. Ezek a legnagyobb mókusfélék (Sciuridae), s a rágcsálok (Rodentia) rendjébe tartoznak. A mormoták neme a korai pliocénben – úgy öt millió évvel ezelőtt – Észak-Amerikában nagy, mókusféle formában fejlődött ki. A késői pliocénben – tehát úgy két millió évvel ezelőtt – vándoroltak az első példányok a Bering-földhídon Szibériába és Észak-Ázsiába, s egyre jobban elterjedtek nyugat felé. A mormoták tehát először a jégkorszakban jelentek meg Európában, azaz a pliocént közvetlenül követő időkben. Ezt számos barlanglelet, fosszilis mormotamaradvány is bizonyítja. A köztes időszakban, a melegedés következtében az erdők egyre nagyobb helyet foglaltak el. A mormoták, mint sztyeppei állatok, nem tudtak meghonosodni az erdőkben és így csupán az erdőmentes területeken maradtak meg. Az utolsó jégkorszak után nem maradt más hely számukra, mint a hegyek „sztyeppéi”.
![]()
Az európai mormota (Marmota marmota) rendszertanilag a rágcsálok (Rodentia) rendjébe, a mókusfélék (Sciuridae) családjába tartozik, amit azért érdemes másodjára is kiemelni, mert a mormotafélék hovatartozási kapcsolatai általában kevéssé, vagy egyáltalán nem ismertek. Külsejét tekintve, teste kúp alakja miatt a mormota félreismerhetetlen. Metszőfogának elülső oldala barna, barnás-sárga, vagy barnás-vörös színű, a fiataloké fehér. Teste felül sárgás árnyalatú szürkésbarna, az egyes szőrszálak hegye világos. Oldalai sárgás-szürkék, alsóteste vörhenyes-sárga. Fejtetője lapos, fülei kicsinyek és kerekdedek. Bozontos farkának hegyi része feketés.
A mormotának, mint a mókusfélék családjának legnagyobb termetű képviselőjének a testhossza eléri a 60 cm-t, farokhossza 12-18 cm, míg testtömege elérheti akár a 9 kg-t is.
Elméletileg mindenütt otthon lehet, ahol napos, rövid füvű hegyi legelők találhatók, és ahol a talaj elég mély ahhoz, hogy kiáshassa üregét. Hazánkban gyakorlatilag azonban csak kis számban, a Déli Kárpátokban, a Szörényi havasokban fordul elő.
A mormoták zöldtakarmányt fogyasztanak, kolóniában élnek, és mint a mondás is tartja: „úgy alszik, mint a mormota”, vagyis téli álmot alszanak. A fennmaradásukhoz nélkülözhetetlen igényeket ezek a tulajdonságaik határozzák meg.
Táplálkozásukban nagyon fontos szerepet játszik a növényzet. Csak felületesen rágják meg az ennivalót, ezért szervezetük rosszul aknázza ki a tápértéket, s az állatok ezért csak az egészen friss és könnyen emészthető hajtásokat eszik. Ezek elsősorban lágyszárú növények fiatal, nedvdús hajtásai, fiatal levelek, virágok és éretlen gyümölcsök, termések. A nyár folyamán csökken a növények tápértéke, késő ősszel pedig a mormoták beszüntetik az evést.
![]()
A mormotáknak szükségük van a téli álom idejére a megfelelő kotorékra, hogy biztosítani tudják a maguk számára a megfelelő hőmérsékletet. A mormota ürege 1 m mély és a főkamra mellett bizonyos távolságban vakon végződő járatokat, „illemhelyeket” épít. A vackot ősszel puhán kibéleli fűszálakkal, de táplálékkészletet nem halmoz fel benne. Télen 6-7 hónapon át alszik, a kotorék bejáratát belülről elzárja. Téli álma idején nem vesz magához táplálékot, bár 3-4 hetente felébred, hogy vizeljen és ürítsen. Téli álmuk idején az északi oldalakat kerülik, míg nyáron a déli oldalakon nem tartózkodnak szívesen az erős napsütés miatt. Egy-egy nagyobb vacokban tíznél több példány is található. Összegömbölyödnek, mint egy labda, fejüket elöl a hátsó lábaik közé dugják. A rövid nyári időszakban, egy zsírréteget szednek magukra és a téli álom idején ebből élnek. Ilyenkor a szervezet teljes takarékon működik, a normális 36-37 fokról, 6-8 fokra száll le, a szívdobbanások száma 114-ről, 4-re csökken. A család mindig együtt tölti a telet. Tíz közül kilenc mormota a téli álom ideje alatt pusztul el.
Tavasszal, ébredés után sokat esznek, és hamarosan ismét testesebbek lesznek. A nagy téli közösségek feloszlanak és a lényegesen sekélyebb nyári lyukakba már különálló párok, vagy kisebb csoportok költöznek.
Az egy lakóhelyen élő mormoták szoros kapcsolatot tartanak, rendszeresen üdvözlik egymást, orrukat összedörgölik, fejüket összedugják, mintha beszélgetnének. Ha valami gyanúsat észlelnek, éles, messze hangzó füttyel jeleznek Az átható fütty még a zergét is riasztja, és fordítva.
A mormoták gyakran felágaskodnak, és mellső lábukat valódi kéz módjára használják, velük fogják meg a táplálékot és tisztálkodnak.
A téli álomból való ébredés után, április-májusban a végbél közelében működésbe lépnek az ivarmirigyek, és amikor már a végbélnyílás mellett kidudorodnak, hogy illatanyagot bocsássanak ki, az az állat szexuális készségére utal. A párzást kölcsönös ölelések előzik meg. A hímek közt látszatharcok folynak, mellső lábukkal dobogva, kifent fogakkal rohannak egymásnak. Párzás után a hím elhagyja a nőstényt, és egy időre külön lyukba költözik. Kb. 5 hét vemhesség után, a nőstény legtöbb 7, zárt szemű, csupasz kölyköt hoz a világra, amelyek mintegy 30 g-ot nyomnak. Három hét után elkezdik nyitogatni szemüket, és a metszőfoguk is kibújik. Jó négy héttel később hagyják el először a lyukat és sokat játszanak a napon. Ha a mormotának sikerül túljutnia az első éven, akár 15 évig is élhet. Csak 2 éves korukra nőnek fel, válnak ivaréretté, így anyjuk az első télen még megengedi, hogy az ő vackában aludjanak.
Ellenségei – eltekintve az embertől, aki a gyógyító hatásúnak vélt zsírja miatt a mormotát oly irgalmatlanul üldözte, hogy egyes helyekről teljesen kipusztult – a szirti sas, az uhu, és a holló is vadászik rá. Korábban a hiúz és a medve is zsákmányul ejtett egy-egy fiatal, vagy beteg példányt. Számottevő ellensége a zord időjárás mely nélkülünk, az emberek nélkül, is megtizedeli a sorait.
Óvnunk, védenünk kell ezt a szép kis állatkát, mert általuk szebbek és színesebbek a hegyi lejtők, legelők, mert vele egy kellemes színfoltja tűnne el az állatvilág amúgy is egyre „szegényedő” gazdagságának, változatosságának, mert minden kor emberének emberi kötelessége, hogy hagyjon valamit az utána következő nemzedékekre is.
