130 évvel ezelőtt, 1887. július 1-én született Wachter Jenő (1887-1907) hegymászó, bölcsészhallgató, aki tehetséges hegymászóként a legnehezebb helyeket is vezető nélkül járta be. Rövid élete ellenére is a Magas-Tátra legjelentősebb személyiségei között kell megemlíteni, bár a Tátrában csak két szezonban, 1906-ban és 1907-ben mászott.
Egy ígéretes, de már addig is eredményes hegymászókarrier kezdetén, 1907. augusztus 8-án a Simon-toronyról ereszkedve a kötélgyűrű szakadása miatt zuhant le és veszítette életét. A kötélgyűrűt Klemensiewiczék hagyták ott három nappal azelőtt (1907. augusztus 5-én), amikor elsőként ereszkedtek le a ny. gerincen, és erre a tényre (hogy a gyűrű ott van) fel is hívták a Majláth menedékházban a figyelmüket. Utóbb kiderült – mivel a kötélgyűrűt magukkal hozták, ami az 1931-es Országos Turista Kiállításon a kiállított tárgyak között szerepelt is –, hogy a minősége meglehetősen silány volt (ez Horn K. Lajos publikált megállapítása volt). Ott akkor közösen a lengyelekkel megfelelőnek ítélték a leereszkedéshez, és közös elhatározásból fűzték át ezen Król kötelét az ereszkedéshez. Wachter Jenő ötödikként ereszkedett, a leírások alapján a súlya és az ereszkedésének egyéni iránya, valamint módja következtében szakadt el a kötélgyűrű (persze ez nem mentesíti a lengyelek silány gyűrűjét), és mivel saját kérésére nem volt felülről még egy kötéllel biztosítva, mint a többiek, ezért le is zuhant a szakadáskor. Holtestét 1907. augusztus 9-én szállították le Batizfalvára, majd a következő napon Pécsre, ahol 12-én temették el a városi temetőben a családi sírboltba. A magyar turista és hegymászó társadalomban Wachter Jenő halála éles polémiát váltott ki a hegymászás módjáról, mikéntjéről. A vita az MTE Egyetemi Osztályának az MTE-ből való kiválásához és a BETE megalapításához vezetett.
![]()
Balesete után a BETE emléktáblát helyezett el a Békás-tavak egyik sziklafalán, a Tengerszem-csúcsra vezető turistaút mentén. A Jankovics Marcell lírai szövegével díszített emléktáblát később a Szimbolikus temetőbe helyeztek át, napjainkban is ott látható. Wachter emléke előtt tisztelegve a Magyar Turista Egyesület a háromormú Márta-csúcs tűhegyes középső ormát – amelyet halála előtt három nappal állandó társai, Horn Károly Lajos és Serényi Jenő társaságában ő mászott meg elsőként – Janusz Chmielowski indítványára Wachter-toronynak nevezett el. E három neves hegymászót az általuk véghezvitt mászások iránti tiszteletből a magyar hegymászó-társadalom csak „Tátra-triász” néven ismeri.
De excelsis
Az alábbiakban Wachter Jenő egyetlen és utolsó hegymászás témájú cikke olvasható, melyet a Tátra-csúcs 1906. augusztus 13-án történt megmászásának alkalmából írt.
Megjelent a Turisták Lapja XIX. évfolyamának 8-10. számában, 1907-ben (a cikket eredeti helyesírással közlöm).
„A vasút kerekeinek hol gyorsuló, hol lassuló, fárasztóan monoton kattogása elálmosít mindhármunkat, kik tervszerint csak pár perczre voltunk elzárva attól a birodalomtól, attól a világtól, mely után már oly régóta vágytunk, epedtünk ifjú szívünk minden gerjedelmével, minden szeretetével - a hegyektől. Hallgatagon bámultam magam elé, azon tünődve, milyen jó lehet most ott a sík rónaságon, hallgatva kerti padon a szerelmes gerlicze búgását, a hazafelé tartó nyáj csilingelését s víg arató leányok kaczagását, danáját, a helyett, hogy négy fal között gubbaszkodva rójuk egyik kilométert a másik után s szinte ki sem merünk pillantani az esőcsöppektől foltos ablakon a leülepedett ködbe, mely a magasabb régiókban vadul kergetőző viharfelhőkben tömörül, eltakarva mindent, a mi nekünk kedves, a lenyugvó nap csodaszín játékát s a hegyeket.
Felállok, ablaknak támasztva homlokomat szomorúan bámulok ki a szürke semmiségbe, de az irányt szívem súgta. Önkénytelenül tudtam, merre kell néznem, tudtam, hogy ott túl a ködtengeren, ott állnak szürke kámzsában, komoran, magasztosan barátaim, a hegyek. De odafönn az ellentétes szelek vad kánkánt járnak felhőczafatokkal. Majd egy vad ölelés s azután egy keringés, tovább-tovább rohan hangtalanul, szédítő vágtatással az erőteljesebb éjszaki szél, az elragadott új ködgomolylyal új tánczra, új ölelésre, új nászéjszakára. De legalább ott élet pezseg, míg idelenn csak köd, szürke csöndes köd, halotti lepelt borító a természetre s a kedélyre.
Végigsimítom lázasan lüktető halántékomat, hogy kizavarjam a vad álmot, midőn egyszerre a szétrongyolódott szürke lepel által környezve csodás, bűvölő kép szaggatott ki lelkem mélyéből tört hangokat, a bámulat s csodálat szeretettel, lelkesültséggel fűszerezett szavait. "Oda nézzetek fiúk!" S álltunk, néztünk lelkesülten izzó szemekkel, kipirzlt arczczal, mint özönli körül tündöklő gyémántcseppekkel teleszórt végsugárkévével a búcsúzó láthatatlan Napkirály birodalmának legszebbjét, gyöngyét, a csodás kikristályosodott isteni eszmét, a sugár Tátracsúcsot s csatlósait ... Pár röpke pillanat s ismét köd, szürke köd mindenütt.
Barátaim találgatni kezdték a látott csúcs nevét. Rájuk néztem bámulva. Azt hittem, hogy nem szükséges megnevezni, mindenkinek érezni kell ezt. Majd megértettem kétkedésüket. Hisz nem mindenki zárt úgy szívére, mint én! Mióta megláttalak nemrégiben a Csorbaitó partjáról, midőn először idézett meg formaszépséged, égbetörő merészséged, nyíltságod, azóta, tudod, régi ismerősök vagyunk. Fölkeressük egymást. Hol én Téged, hol Te engem éber álmaimban, midőn szárnyra kap a lélek s csapongva száll hegyre föl, völgybe le.
Számtalanszor felkereslek Téged szellemszárnyaimon, hogy adózzam szépségednek s visszaadjam látogatásodat. Emlékezned kell rá, midőn álmaim legrózsásabbjaiban imbolyogva, lengve jártál előttem, csábítóan hívogatva karjaid közé. Eljöttem íme ismét, itt vagyok testben s lélekkel. Hívásodnak engedelmeskedtem. S most teljesítsd Te is igéretedet. Holnap lesz az óra. Én jelölöm ki, midőn kimondhatatlanul kéjes küzdelem után, melyben feledve lesz mult s jövő, megejtlek, öltözz bár ismét ködpongyolába, szerződtesd viharboszorkányaidat. Nehéz lesz küzdelmem? annál szebb, nagyobb a pályabér.
A Majláth menedékház padlásszobája fogadott be mindhármunkat. Barátaim ütemes lélekzetvétele, zsebórám ketyegése, a Jeges-patak halk moraja, részben kitisztult égen a csillagok tompa fénye ábrándozásra kényszerítnek. Mily szép idefönn! Semmi vásári lárma. Minden oly nyugodt, maga a harmónia. Maga a béke van közöttünk, béke fölöttünk a hegycsúcsokon s nálunk a völgy ölén. Csak távol odalenn nagy ég, csillagaid száma vetekedik a fájdalmak sokaságával. Ott milliók marakodnak, tépik egymást a konczért, ott most az éj óráiban megtépve hánykolódnak vaczkukon, hogyha üt az óra, ismét iga alá hajtva fejüket robotoljanak. Miért?...
Álomnélküli mély alvás szakította végét gondolataimnak, míg az ébresztő kiméletlen hangja nem rázott föl bennünket, sürgetve az indulást. Hallgatagon léptünk ki a már-már menekülő éjbe. A morajló patak mentén, majd átlépve azt, a tófalra törekedtünk. A nap sugaraival végigcsókolta már az ormokat, felszíva róluk a könnyű ködöt, előreküldve futárját, a hajnali szellőt a völgybe is, hogy hírdesse az ébredést, a föltámadást s nógasson bennünket, homályban járókat előre, följebb a fénybe, a napvilágba. A rózsás bérczek aranyos koszorúja mint egy szebb világ ragyogott felénk. Nem sokára elértünk a Békástavak katlanába. Meglestük a hegyi tündért, a mint a tó közepén, mohlepte sziklán, vakítóan fehér testén végigkígyózó aranyhaját fésülte. Megirigyeltük a tó tükrét, mely alakját adja vissza s a lábainál csobogva játszó habfodrot. Az enyhe szellő bujocskát játszva dalolt valami ősrégi szép nótát, melyhez kiséretet a harmatcsepp gyémántjától csillogó Primulák, Enziánok harangja csilingelt. Így ballagtunk mi gyermeki kedélylyel a körülövező napfényben, hallgatva az örök természet nagy szívének verését, mindig följebb.
A Hunfalvy-hágóra érve lerakjuk hátizsákjainkat egy sziklarejtekbe. Beczézve nézek karcsú csákányomra, kötelemre, mindig hű kisérőimre. Ihlettel ragadom meg az első sziklacsücsköt. Tart. Hajrá! Csak följebb! Szédítő párkányokon vezet utunk. Alattunk a völgyecske hótakarója csillog, szélén apró fekete gyöngyszemek sora, nyomaink. Alább fekete pontok ... emberek. Egy harsogó "Juhuhu" tör ki torkomból. S bizonyára bámulva kerestek bennünket itt a magasban azok ott alant. Majd megpillantottunk egy "turistát", a mint vezetője pórázon rángatva ösztökéli. Nem sokáig élveztük az épületes látványt, mert egy-kettő s messze törtettünk felettük. Istenem! mennyivel szebb erőnk, bátorságunk tudatában s egyedül az ő vezetésük alatt törni fel saját erőnkből a magasba. Nem férfiasabb, nem nemesebb ez? Vezető nélkül meghódítani a büszke ormot, ezer veszély legyűrése után...
Egy csalárd sziklarepedésben kúszunk, melynek málló kövei kitöredezve fogásunk alatt, zúgva keresték útjukat a mélybe. A kamin egy kis hágóra vezet a Tátracsúcsot a Kopkival összekötő gerinczen; alattunk haragosan pislant reánk a kőrengeteg legmélyéből a Sárkány-tó. Nem sokáig nézzük le, mert észrevétlenül nyaldos körül bennünket, kellemetlenül kiváncsiskodva, nedves tapintásával megborzongatva, nem szívesen látott ismerősünk, a köd. Imbolyogva terpeszkedik szét. Mi ez itt előttünk? Egy szirttorony? Nem; egy kőtömb csupán. A szürke vén varázsló játszik érzékeinkkel. Tán visszatérésre akarsz kényszeríteni bennünket? Félted úrnődet, a csúcskirálynőt? Takarodj, vagy testeden át keressük az utat hozzá, fölfelé! Mintha megijedt volna, szétlebbent, de csak felettünk engedte látni a mosolygó kék ég báját s utunkat, a csúcsba vágódó óriási hasadást, melyet kitölt a jeges hó, a Tátracsúcs hermelin boája. A főkuloár előtt álltunk. Srr!... süvít át a levegőn csákányom s kész az első lépcső, majd a második s a többi. Nem kényelmesek fokai, de éppen elegendőek egy élet fentartására, mert a jégszilánkok sietve siklanak a mélységbe, mutatva az utat, ha... Nem, a mi utunk fölfelé visz!
Pár lépés, pár fogás s fenn állunk a csúcson, csókolgatva a naptól, körüllengve, körülenyelegve a néma selymes szellőtől, lelkemben elnémulva, áhítatosan, mint egy kinyilatkoztatás előtt. A ragyogó aetheren át szebben, mosolygóbban, tisztábban, aranyosabban küldi nyilacskáit, bűbájosabban sző körénk sugármezt a nap s mint távoli halk, édes melódiát, véljük hallani a mélybe zuhanó patak zaját. Mit akar az ember idefönn? Óh! a tömeget nem húzza semmi ide föl, ide a világosság honába, a földfölötti világ megkapóan vad szépségeihez. Ide csak egyesek vágynak fel, egyéniségek, kiknek mély a lelkük, mint a tengerszem titka, mély a szívük, mint a hegyek magassága s kik itt álmodják át legszebb álmaikat egyedül vagy baráti szívdobogás mellett, mert nekik hiúságok vására az emeberek világa, a sötét völgy nagyon szűk s zajos ehhez s így az anyatermészet, a végtelenség keblére vágynak ide föl harmóniába a Mindenséggel.
Szél rebbent; megrázkódtam s ismét köd, szürke köd mindenütt.
Indulunk lefelé! Nehéz a válás. Fáj, hogy nem vihetem magammal az itt fönn honoló békességet oda le. De az emlék megmarad birtokomban, az emlékezés arra az időre, midőn saját erőmből küzdve, lelkesedve, győzve, igazán embernek éreztem magamat. Ez az emlék eszembe fogja juttatni mindig, ha a köznap tusájában elfáradva, megtépázva, tán letörve, kétségbeesve tekintek ír után; eszembe fogja juttatni, hogy odafönn, ott tárva áll előttem egy világ, hol megszabadulva minden földi máztól, salaktól ujjongó keblemben féktelen szabadságérzetében ifjú lesz a szív, a lélek. S akkor jövök közétek vérző lábakkal Ti legjobb barátaim, Ti hegyek. S ha jön a sors, a Vég, úgy a világ bolygó nagy concertmestere bömbölve, zokogva kapjon sziklahárfáitok tépett húrjai közé, lavinadörgés zengje halotti dalomat, hulló kőzápor zúgó moraja. A köztetek domboruló kis sírra jól őrködjetek Ti nagy hegyek, ne feledjétek megöntözni egy pár könycseppel, hogy el ne hervadjon rajta a havasi rózsa és a szende gyopár.”
