![]()
1846-ban Pesten jelent meg a „Magyarföld és népei eredeti képekben” című füzetsorozat, amely a „Föld- és népismei, statistikai és történeti folyóirat” alcímet kapta. A kiadványt Fényes Elek és Luczenbacher János felügyelete mellett Vahot Imre szerkesztette, aki „A Kárpátok, vagy a Tátra” című fejezetben foglalkozik a Kárpátokkal, közelebbről a Tátrával, mint hazánk legmagasabb hegységével. A folyóirat bevezetőjében a nagyváradon született dálnoki és mező-maradasi Medve Imre író, grafikus (tanult végzettségét tekintve ügyvéd) alábbi sorait olvashatjuk, aki 1845-ben-ben Vahot Imre útitársaként országjáráson vett részt, ahol számos rajzot és festményt készített a magyar városokról, a kor jellemző öltözeteiről. Az országjárás során készült rajzait Vahot Imre az utazást követő évben megjelentetett fenti folyóiratának illusztrálásához használta föl, melyben ezekkel a szavakkal emlékezik meg útitársáról és segítőjéről (eredeti helyesírással): „…szóljon hát helyettünk, maga a rajzoló, Medve Imre, miként hatott reá a Karpatok látása, midőn azokat mult év vége felé, czélunk előmozditása végett, bejárá, s némelly szebb részeit lerajzolá. Ő a Karpatok leirásában leginkább a képzelet költői játékát bocsátja szabadon; s azért ezt előre bocsátjuk, s ugy aztán szárazabb ismertetését adandjuk.”
Lássuk tehát, mit írt Medve Imre 1846-ban költői lélekkel a Tátráról, a hegység megközelítéséről:
![]()
Ha az utas Sáros megye felől Bártfán s Lublón keresztül akar a szepesi Karpatokhoz eljutni: e roppant hegytömeg, a plavniczi hegycsúcsról, a mesés világ óriásaiként tünik fel előtte. Ki irhatná le az első benyomást, mellyet lelkünkben e nagyszerű látvány idéz elő? – Ha szárnya volna az embernek oda kivánna felrepülni. – Szinök e látpontról sötétkékes, és violaszinnel vegyes zöld, mellyen vékony fehér erek ezüst vonalakként futnak keresztűl; lábaikhoz sötétzöld fenyőerdők simulnak, mellyek alatt még meglehetősen termő szántóföldek nyulnak el. – Ha a lemenő nap fényénél látod a tátrai hegytömeget ezerféle színvegyületben: egy tündéri kép merül föl előtted az ifjuság rózsaálmai közül, melly épen ugy tünik fel, mintha nem ismert boldogságért esdene az ég kapujánál, s nagyszerü uj eszmeként állana a teremtés könyvében. És te látva ezt, térdre borulsz, s imádni fogod az erőt, melly a mindenség zavarából egy illy remekművet épité föl.
Kézsmárkra érve, már csak egy órai távolban nyugosznak előttünk az őstitkokat fedő hegyek. - Örömittasan követi a vándor felfogadott vezetőjét, ki pythiai titokteljes arczczal veszi kezébe görcsös fenyőbotját, s egyet emelintve eleséggel töltött iszákján, megnevezi neked a hegyeket, falukat, mellyeket elhagytatok Kézsmárktól a Karpatok aljáig. S im egyszerre a fölfelé menő ut meredeksége igen észrevehető; eddig kényelmesnek tetszett az, sőt gyermekies örömedben alig jutott eszedbe, hogy az elhagyott városok és falvak lábaid alatt feküsznek; följebb, följebb törekszel; - egy világot volnál képes átölelni, - hisz vágyaid nem sokára teljesülendnek; - te megmászod a Karpatok tetejét, s alattad fog elterjedni egy világ: egy szép, de szenvedő haza! a szeretett anyaföld; s te közelebb az éghez, annak boldogulásaért könnyebben fogsz könyöröghetni. Vezetőd figyelmeztet, hogy előtted a királyorr és lomniczi csúcsok állanak; te fölpillantasz a magasabbikra, s egy óriási gránitsziklát látsz ég felé meredni, mellyen roppant rétegek, mintha lépcsők volnának – faragvák ki, láthatatlan kéz által; - az a lomniczi csúcs. – Melletted száz öles mélység tátong; fejed szédül ha visszatekintesz ; egészen uj és ismeretlen világban vagy; - idegeid feszülnek; - a levegő ritkább, mint ott alant. – De lassan lassan megtér eszméleted; ha a tárgyakat egyenként szemlélgeted, s visszanézesz elhagyott nyomaidra: meglátod alant a viruló életet, fejed fölött az örökös havat, hol már kihalt az éltető nedv, s csak néhány kuszónövény kapaszkodik kétségbeesetten a gigasi sziklahasadékok széleihez; de még körülötted nem halt el az élet, itt még a gyalogfenyő bőven tenyészik, s buja havasi növények kellemes, zöld és lágy moha kinálkozik az ülésre; - és a vándor megpihen. – Vezetőd, mint hiv barátja s biztos ura e magas sziklapalotáknak, a párkányzat végén, egy kézzel a sziklába fogózva, másikkal lemutatva a tátongó mélységbe, figyelmeztet, hogy ovakodva közeledjél, vagy ha szédüléstől tartasz, hason kúszva nézz le a kopárpataki (kahlbachi) völgybe. – Lelked elámul e völgy tekintetén, mellyben a Kopárpatak vize, meglepő nagy esésekkel, erős moraju zuhogással, mint egy ezüst óriáskigyó kanyarog a sajátos alaku s szinű sziklákon, s hellyel-hellyel zöldelő völgyeken keresztül. Itt merengnél ábrándjaid egész világával, ha az idő és vezetőd továbbmenetelre nem intene. - Innen a nagyszáloki csúcsra érsz.
Most kényelmetlenebb az ut s veszélyekkel látszik összekötve lenni; de egy benső szózat bátorítva sugja neked a tovább-tovább-ot; s te biztos lépésű vezetődbe kapaszkodva, meredek, keskeny sziklákról sziklákra jutsz; s végre verejtékes fáradalmaid után – a lomniczi csúcson állasz! ... Ezen csúcsnak fölül mintegy 24-56 négyszögöl térsége van, mellyen 3-4 ölnyi hegyes szirtek állanak oszlopok gyanánt. Mint hullámzó tenger terül el szemeid előtt a hegyek és erdők országa, te nem érzed többé törődött tested fáradságát; képzetedben elősorolod a vizzuhatagokat, szirteket, tavakat, mellyeket utadban láttál; - a levegő itt nagyon is tiszta, vékony; lehelleted nehezülni kezd, s mintha sokáig szaladtál volna, gyorsan emelgeti melledet; szemeidből a hideg könyeket facsar. De meg vagy jutalmazva. - Alattad sima viztükörként nyugszik a világ; a legnagyobb hegyek csak kis dombok gyanánt tünnek elő, s a föld összeolvad az éggel tekinteted előtt; a közelebb helységeket, mint kis pontokat megismerni véled; - az egész drága hon, mint régen ismert hű barát, mosolyog feléd. -
Ezen fölséges hegyek még nem eléggé ismeretesek; mennyi tömérdek kincs rejlik kebleikben: csak gyanitjuk, s csupán mondák- és népregékből tudjuk. Hatalmas nagy királyunk Hunyady Mátyás, ide is forditá figyelmét, s nagyszerű kisérleteket tőn. Halála után azonban egész mostanig, úgyszólván, mi sem történt e tekintetben.
A Karpatok regényes költőisége, mesés, népmondás tündérvilága, leginkább a sziklái közt létező tavak-, az ugynevezett tengerszemekben öszpontosúl. – A kézsmárki csúcson van a bájos fekvésű Zöldtó; fölötte az úgy nevezett Rézút (Kupferbank). Kik a Karpatokba jönnek aranyat keresni: itt próbálnak szerencsét, mert a népmonda szerint, a hegyi szellem tömérdek kincset őriz e helyen, s csak az vehetendi föl évezredes rejtekéből, ki szeretőjéhez élte fogytáig, örökké hű marad. – És még eddigelé a nagy kincset egy halandó sem emelheté föl.
![]()
A Feketetó tüköréből óriási sziklák merednek fölfelé, s ide a nap sugárai csak ritkán hatnak el; s mitől nevezetét is vette – vize olly feketének látszik, mint a tinta; egyik oldalán toronyalaku sziklahegy emelkedik, mellyet karbunkulustoronynak neveznek. E hegyről a népmondák aranyajku szelleme igy regél: - „Élt a karpatokban egy tündérkirály, kinek országa csak a Zöldtóig terjedt, mellyben kedvese lakott; az ő palotája gyémánt s arany oszlopokon ott álla, hol a Feketetó áll, hol örökös sötétség uralkodék. Kedvese kérte a tündérkirályt, hogy ha őt szereti, oszlatná el a sötétséget biralmából; mit meg is tőn, mert a sziklatorony tetejébe, szolgáló szellemei által, egy nagy karbunkulust tétetett, melly napvilágként fényle. A tündérkirály ezután kedvesét lakába vezette; boldogságuk határtalan volt; - de a karbunkulus csak addig világíthata, mig a tündérkirályné férjéhez hű marad. - Ugyanakkor a Tátra hegyei közt a Vrhovina völgyében, lakott egy királyfi, kit itteni vadászatában a szép tündérkirályné megpillantván, a legforróbb szerelemre gyuladt az ifju királyfi iránt; s ez viszonzá magasztos érzetét. A tündérkirályné, földi vágyakat táplálva keblében, hűtelen lett férjéhez , - s a karbunkulus azonnal elveszté csodafényét. A tündérkirály leszállt a Feketetó fenekére; magával vívé gyémántjait, drága gyöngyeit, aranyait, s boszút esküdött hűtlen neje fejére. A királyné elveszté bűverejét, s földi lénynyé változva , neje lett a királyfinak. – A boszú rettentő volt. A tündérkirály a földi királyfi szivébe idegen szerelmet olta; s e miatt ez elhagyá nejét, ki tébolyodottan tért vissza a Feketetóhoz; de ott csak sötétséget talált, s azóta szegény, e vidéken őrjöngve bolyong; s ha a Karpatok zúgó fenyveseit halotti csend borítja: még most is hallhatni ollykor-ollykor fájdalmas jajait.” – És valóban a hegytetőn talált mesés karbunkulus több ideig volt a Drugeth család birtokában, s e család kiholta után, a bécsi kincstárba vándorlott.
A Békatóban rejlik - a monda szerint - Karpatjaink összes kincshalmaza, mellyet a rosz szellem őriz; s valóban a tó keleti partján álló szikla, mint egy barátruhában, fölhúzott csuklyával görnyedve ül egy óriási emberalak; miért e sziklacsúcs barát-nak (Mönch) neveztetik. Épen e szikla alatt vannak elásva a kincsek, mellyeket a rosz szellem őriz, hogy emberi lény ne férhessen hozzájuk. A Békató nevét a sok békától vevé, mellyek itt csodálatos szaporán tenyésznek, - s az a rege róluk. hogy béleikben aranyszemeket hordanak. Átalában e tó felől a Tátra-vidéken legtöbb népmondákat lehet hallani, miket annak idejében – ha t. i. majd a Tátra részletes tájképeit adandjuk - kedves foglalkozásunk lesz elregélni olvasóink előtt.
