Nyugodtan kijelenthetjük, hogy Jana Kalinčíková (42), a Zamkovszky-menedékház bérlőjének sorsa egy zoknin múlott. „Egyszer az unokatestvéremmel együtt vonattal utaztam. Mellettem ült egy srác, aki megkérdezte, hogy vajon kötött zokni van-e rajtam? Ez a fiú tátrai teherhordó volt, és miután beszélgettünk, felajánlotta, hogy menjünk vele nyári munkára a Hosszú-tavi menedékházba. Azt mondta, a Tarajkán van egy rakás koksz, a piros jelzésen elindulhatunk” – mondja nevetve.
Jana Vágbesztercéről (Považská Bystrica) érkezett a Magas-Tátrába, 18 éves korában. A Hosszú-tavi menedékház azokban az időkben mintegy antikommunista sejtként működött. „Szabadok voltunk. Az első nyáron végigjártam az összes jelzett turistautat, a másodikon a jelzés nélküli ösvényeket, a harmadik évben pedig elvittek hegyet mászni”. Ezen kívül síelt is, valamint hidrogeológiai és közgazdasági végzettséget szerzett. „Apám először nem akart elengedni, most viszont már édesanyámmal együtt segít nekem és a fiamnak” – folytatja. Jana 8 éves kisfia születése idején a menedékházak legfiatalabb lakója volt, már 3 hetes korában felvitték őt a menedékházba.
Amikor Jana megtudta, hogy a Zamnkovszky-menedékházba bérlőt keresnek, nem habozott. Szerencséje volt, a tulajdonos őt választotta. Laco Kulangát váltotta, aki előtte hosszú éveken át vezette a menedékházat. 1996 májusában, 26 éves korában vette át a menedékházat. „Soha nem gondoltam volna, hogy ez bekövetkezik. Az elődeim hosszú évtizedekig voltak bérlők a menedékházban. Nem tudtam, mi vár rám, de mivel gépipari technikumot végeztem, sikerült megbirkózni a problémákkal. Számomra minden probléma kihívás”.
![]()
A legrosszabb az első nyár volt, ekkor egyedül látta el a menedékházat. Női bérlő és teherhordó. Szerelmes volt a hegyekbe. Néha naponta háromszor vitt fel árut a menedékházba. Minden csavart, szöget, építőanyagot pontosan meghatározott ütemterv szerint szállított fel, ha elfelejtett valamit, akkor indulhatott vissza. Később aztán teherhordókat alkalmazott. Jana azt mondja magáról, hogy szigorú főnök, egyébként viszont nagyon nyugodt életet él. Nyíltan kimondja, hogy nehéz olyan társat találni, aki tolerálja ezt az életformát. A menedékház-bérlők többségének nincs családja. Azt is tudja, hogy máshol többet kereshetne, de mégsem változtat. Azt mondja, a hegyekben akar maradni. Néha, amikor már nagyon tele van a feje, elég kimenni a ház elé. „Olyankor rájövök, milyen szép életet élek” – mondja bizalmasan.
Amikor megkérdezzük, mi a helyzet a medvékkel, Jana nevetni kezd. Az első nyáron még óvatos volt, nem hagyott kint semmit éjszakára. Egy évvel később azonban egyszer kinn hagyott egy fazék levest. „Jött a medve, befalta a levest, és aztán már állandóan jött. Vagyis a medve emlékezett a levesre. Többen vannak, és mi itt élünk közöttük” – figyelmeztet Jana. Sosem felejtem el azt az esetet, amikor kint felejtette a száraz zsemlét. Még nem volt este, amikor jött a medve. Megette a zsemlét, és jött volna a házba. Az egyik munkásom nagyon szerette volna látni őt, és amikor a medve észrevette őt, azonnal továbbállt. Janának nincs fegyvere, de a medvék távoltartására kitalált egy szokatlan taktikát. Amikor éjjel lejön a medve, megforgatja a racsnis kereplőt, a másik kezével pedig előkészíti az öngyújtót és a petárdát…
A „Zamka”, ahogy gyakran nevezik a menedékházat, egész évben nyitva van. Télen Jana csak hétvégenként jár fel a házba. A menedékház nélküle is folyamatosan működik. Mára már szüleit is megfertőzte, akik időközben Ótátrafüredre költöztek.
