Drámai mentőakciók, avagy kiből lesz hegyimentő? Hír

A „Teraz Polska” magazin interjú 2. része Jan Krzysztoffal, a TOPR vezetőjével.

Jan Krzysztof: A motivációk valószínűleg eltérőek, de a másokon való segítés vágyát nagyon komolyan vesszük, sok aktív hegyimentő tett ilyen értelmű nyilatkozatot. Ha valaki sportemberként akar versenyezni, akkor egy magashegyi klubba kell jelentkeznie. Nem vagyunk sportklub, nem vagyunk turisták, sem kaszkadőrök. Mi hegyimentők vagyunk. A TOPR tagjai gyakran nagyon fiatalok, általában Zakopanéból és a Havasaljáról (Podhale) származnak. Amikor komolyan kezdenek érdeklődni a hegyek iránt, akkor jönnek hozzánk. Néha másfajta érdeklődési körük is van, és hegymászó, barlangász vagy síklubokhoz tartoznak. Így mi is gyorsan megismerjük leendő hegyimentőinket különböző körülmények között. Természetesen vannak újoncok is. Most egy szlovákiai hegyimentőt fogadtunk be, aki régebben ott dolgozott, de Lengyelországba költözött, és most velünk együtt fog dolgozni. Természetesen a fiatal hegyimentők mellett vannak idősebbek is, akik még mindig nagyon aktívak, 35, 45 vagy 50 évesek, akik már túl vannak legaktívabb éveiken. Sokan közülük megengedhetik maguknak, hogy önkéntes hegyimentőként dolgozzanak. Ez a felállás jó eredményeket hoz – az idősebbek hozzák a tapasztalatukat, a fiatalok pedig a lelkesedésüket, ami mobilizáló hatású. Így volt ez a kezdetektől fogva, attól a pillanattól kezdve, amikor Mariusz Zaruski megalapította az önkéntes mentőszolgálatot; az első TOPR hegyimentők csoportjában hasonló arányban voltak jelen az életkor, a származás, a lakóhely szerint. A hegyimentők különböző életutak, különböző nézetek keverékei, beleértve a politikát is. Mindez nem befolyásolja, és nem is szabad, hogy befolyásolja azt, amit együtt teszünk – amit mi lelkiismeretesen őrizünk. Az elsődleges cél a közös fellépés, ami pontosan a hegyi mentés lényegét jelenti.

JK: Zakopanéból származom, így az én utam úgy vezetett, hogy korán eljutottam a hegyekbe, és hegyimentőként kezdtem el dolgozni. 21 éves voltam, amikor hivatásos hegyimentő lettem. Egész életemben, egy nagyon rövid megszakítással, a mentőszolgálatnál dolgoztam.

JK: Jelenleg közel 300-an vannak, ebből 30 jelölt. Meg kell említenem, hogy ez a szám az egyesület tagjaira vonatkozik, jogi értelemben nem mindegyikük hegyimentő. A 300-ból körülbelül 180-an képzett hegyimentők, közülük 43 hivatásos hegyimentő. Ez elég is, ha nincs feltorlódás. Néha azonban az összes rendelkezésre álló hegyimentőt be kell vetnünk. A nagyszabású műveletek, valamint a jelenlegi júliusi és augusztusi forgalom biztosítása elég nagy terhet jelentenek számunkra. Egyik vagy másik hivatásos hegyimentő betegsége vagy sérülése nagyon komoly problémákat vet fel. Több hónapra előre kell terveznünk a munkánkat, hogy a megfelelő csapattal tudjunk szolgálatba állni. Azt akarjuk, hogy mindig legyenek hegyimentők a terepen és a menedékházakban, az események azonban néha teljesen egyediek. Vegyük csak a Nagy-Havas-barlangban lezajlott mentőakciót...

JK: A mi szemszögünkből nézve a Giewonton lezajlott mentőakció annak ellenére nem volt ilyen megterhelő, hogy a helyzet drámai volt és tragikus véget ért. Magában a barlangban viszont nem volt nagy csoport, de a mentőakció nagyon kimerítő volt. Közben zajlott a csúcsszezon, így az ügyeleti rendszernek működnie kellett. Helikopter nélkül nem tudtuk volna kezelni ezeket az eseményeket.

JK: Mi egy kicsit másképp működünk, nincs túlságosan kidolgozott menedzsmentünk. Több indiánunk van, mint főnökünk. A barlangi művelet esetében egy koordinátor volt a helyszínen. Ezt a funkciót sokáig én láttam el. A koordinátor és az összes külső munkatárs minden tevékenységet elvégez, hogy támogassa azokat, akik a föld alatt működnek, és állandó döntéstámogatásra van szükségük. A tőlük származó információk alapján döntünk arról, hogy milyen tevékenységeket kell elvégezni. A barlangi művelet esetében a mentőkre nehezedő teher rendkívül nagy volt. Már elég korán tudtuk, hogy a helyzet rendkívül drámai, és hogy elvileg – hogy brutálisan fogalmazzak – fel kellett mérnünk, hogy mekkora kockázatot kell vállalnunk a halál megállapításához. Így van ez. Persze, aki nem rendelkezik ismeretekkel vagy tapasztalatokkal, az másképp látja a dolgot. Amikor azonban nem sikerült már a korai szakaszban kapcsolatba lépnünk az áldozatokkal, tudtuk, hogy a helyzet tragikus. Azt is tudjuk, hogy milyen módszerek vannak a hipotermiás emberek megmentésére, mit tehetünk, és mi az, amit nem tudunk megtenni. Érdemes felidézni a Giewonton történt balesetet és a több tucat – valószínűleg több mint 100 – balesetet, amelyek ebben az időszakban történtek. Elég, ha csak annyit mondok, hogy abban az időben óriási volt a hegyimentők leterheltsége. Mindvégig voltak hegyimentőink tartalékban, akiket vissza kellett tartanunk, hogy ha szükséges, be tudjuk vetni őket egy újabb akciónál. Mert mindig adódhat egy újabb drámai helyzet, amikor reagálnunk kell. Szerencsére mindkét esetben tudtuk használni a helikoptert. Az emberek és a felszerelés barlanghoz történő szállítása jelentősen javította a mentési művelet hatékonyságát, és csökkentette az emberi erő bevonásának szükségességét a felszerelés szállításába. Ez ilyen helyzetben nélkülözhetetlen, hogy a barlangban dolgozók a lehető legkevésbé fáradjanak el.

A Giewonton történt tragédiában négy ember halt meg, köztük két gyermek, de a hatékony fellépésnek köszönhetően több embert sikerült megmenteni, különben sokkal több áldozat lehetett volna. A mentőakcióban egy légimentő helikopter segített minket, és a bázison volt még három LPR helikopter (ők vitték a sérülteket Zakopanéból más kórházakba) és egy rendőrségi Blackhawk. A hegyekben mi irányítottuk az akciókat, de az egészségügyi rendszer is nagyon hatékonyan működött. A zakopanei kórházban is nagy mozgósításra került sor, ahol sok orvos rövid időn belül, önszántából jelentkezett, hogy a lehető leggyorsabban segítséget nyújtson a több mint 150 rászorulónak.

JK: Kettő.

JK: Már régóta tartunk ilyen jellegű, a hegyimentőknek szóló képzéseket. Ezt egy pszichológus páros vezeti, akik hasonló kérdésekkel foglalkoznak a rendőrségen és más szolgálatoknál. A képzés a stresszre, a balesetek áldozatainak családjaival való kommunikációra vonatkozik. Sajnos a hegyimentők között is vannak halálos balesetek. Vannak gyermekbalesetek is, de szerencsére ezek ritkák. Még mindig az a helyzet – nemcsak itt, hanem más, különösen stresszes környezetben is –, hogy nem mindenki jelentkezik pszichológiai segítségért, akinek szüksége van rá. Én magam is felajánlom néha, hogy segítek azoknak a kollégáknak, akiknek nehézséget okoz a szakemberrel való kapcsolatfelvétel. Ritkán fordul elő azonban, hogy valaki úgy dönt, hogy segítséget kér. Szolgálatunk esetében egyfajta természetes szelekció zajlik – azok, akik képesek megbirkózni a pszichológiai teherrel, velünk maradnak. Azok, akik nem tudnak megbirkózni vele, más munkát találnak, nem mindig nyugodtabbat és biztonságosabbat, de legalább nem kerülnek közvetlen kapcsolatba az áldozatokkal. Nagyon fontos, hogy a problémákkal, a stresszel való megbirkózással ne az alkoholhoz nyúlva próbáljunk megküzdeni. Ehelyett a csoporton belüli természetes támogatás abból a tényből fakad, hogy mindannyian ismerjük, naponta látjuk egymást. Látjuk, hogy valami rossz történik, hogy valakinek segítségre van szüksége, mert megváltozik a viselkedése. Néha megpróbálunk kollegiális vagy hivatalos alapon beavatkozni az ilyen ügyekbe. Remélhetőleg jó eredményekkel. Mint említettem, szakmai, társadalmi, baráti és családi kapcsolataink vannak, így azt gondolom természetes, hogy beszélünk a nehéz dolgokról is. A hivatásos hegyimentők átlagéletkora 46 év, így a mentett emberek gyakran a saját gyermekeik, néha unokáik lehetnének. A fiatal hegyimentők viszont néha nem tudják megmenteni a velük egykorúakat. A halállal való ilyen kapcsolat nem mindennapi, hiszen a Tátrában évente átlagosan 15 halálos baleset történik. De a halállal való kapcsolat mindig mély nyomot hagy az emberben.

JK: Remélem, hogy főleg kedvtelésből, de azért nem mindig. Néha ez egyfajta helyettesítő lét – ha valaki korábban nem volt sikeres egy számára fontos területen, akkor például hegymászóvá válik. A hegyekhez való közelítése nagyon eltérő. Vannak, akik a csúcsok elérésére összpontosítanak. Természetesen megértjük, hogy ez annak is köszönhető, hogy sokan nem itt élnek. Akik itt élnek, várhatnak, ha ma nem is mehetünk a hegyre, de holnap igen. Nálunk azt mondják, hogy nem a csúcsra megyünk, hanem a hegyekbe. Van különbség. A cél lehet a csúcs meghódítása, vagy csak a csúcsra való feljutás. Az emberek egyszerűen azért is mennek a hegyekbe, hogy mozogjanak, hogy fittek legyenek. Mariusz Zaruski már írt a katonai, sportos megközelítésről. A társadalmat akarta nevelni, olyan embereket, akik kemények, rugalmasak, felelősek másokért. A céltól és a preferált stílustól függetlenül azonban érdemes jól felkészülni. Néhányan, akik drámai helyzetbe kerültek, visszatérnek a hegyekbe. Néha évekkel később találkozunk a megmentettekkel az ösvényeken. Ők általában kevésbé ambiciózusan és óvatosabban közelítenek a hegyekhez. Ahány ember, annyi cél. A nyár vakáció idején tömeg van a hegyekben, de mindig hangsúlyozom: örülni kell annak, hogy az emberek gyalogolni akarnak. A Tátrában fizikailag sokszor kimerítő útvonalak vannak, mégis tömegek vonulnak a turistautakon. Én mindig azt mondom, hogy ha gyerekekkel megy valaki, akkor a gyerekekért kell menni. Én magam is túrázom a hegyekben kedvtelésből, de évek óta hivatásszerűen is.

Forrás és fotó: https://magazynterazpolska.pl