Viktor Beránek: 10 évig volt aktám az állambiztonságnál Hír

Nagy Árpád

2020/12/30

Hirdetés

Több mint 40 éve dolgozik a Magas-Tátrában, a Hunfalvy-völgyi menedékházban (Chata pod Rysmi). Miután nem volt hajlandó oroszul tanulni, kirúgták a középiskolából, ezért a hegyekbe „menekült”. Iskolai végzettség nélkül viszont nem tudott dolgozni, amiért a szocializmus idején bebörtönözhették volna. A csehszlovák állambiztonság (ŠTB) antiszocialista elemként figyelte őt, így nem volt egyszerű menedékház bérlővé válnia. A hiking.sk oldal Viktor Beránekkel készült podcastjának rövid kivonatából megtudhatjuk, hogy a középiskolából való eltávolítását követően hogyan, milyen buktatókat leküzdve lett egy magas-tátrai menedékház bérlője.
Hogyan lettem menedékház bérlő? 18 éves koromban még nem gondoltam erre, a politikai és társadalmi körülmények kényszerítettek rá, hogy csinálni kell valamit. A normalizáció időszakának a megszállás vetett véget, amikor „internacionalista segítségnyújtás” címén orosz csapatok érkeztek Csehszlovákiába. Ez engem érzelmileg nagyon megérintett, emiatt problémáim voltak az állambiztonsággal. Abba kellett hagynom az iskolát, mert nem voltam hajlandó megtanulni az orosz nyelvet, számomra ez egyenlő lett volna a megszállás elfogadásával. Volt bennem egyfajta fiatalos vakmerőség és büszkeség, de a mai napig büszke vagyok arra, ahogy azokban az időkben gondolkodtam. Iskola és munka nélkül viszont bajba kerültem, mert azokat, akik kenyérkereső korban nem dolgoztak, azokban az időkben munkakerülés címén börtönbe is zárhatták.

Miután felmentem a Hosszú-tavi menedékházhoz, néztem a teherhordókat, és azon gondolkodtam, hogy szóljak-e vagy sem? Aztán csak megkérdeztem azt a fiút, aki az ablakban kiszolgált, ő pedig megkérdezte a bérlőt, id. František Kele-t, aki akkor szeptemberben az utolsó hónapját töltötte a menedékházban, mielőtt nyugdíjba vonult volna. Rám néz és azt mondta: „Nos, felveszünk, ott egy hordkeret, itt egy lista, holnap ezeket kell felhozni a Tatra Hotel raktárából.” Szóval felvettem a hordkeretet, és rögtön éreztem, hogy nagyon kellemetlen viselet, még üresen is. Lementem, másnap reggel a Tatra Hotelben felpakoltak cukorral. Nem tudtam, hogyan, hány kg-ot kell felpakolni, nem akartam úgy kinézni, mint egy kezdő, ezért 48 kg-ot pakoltam fel. Ezután az első szállítmányommal elindultam a menedékház felé.
Akkoriban sombrerót viseltem, hosszú hajam volt, mint egy hippinek. Amikor az új bérlő, Belo Kapolka – aki éppen akkor vette át a menedékházat – először meglátott, ahogy boldogan és gondtalanul mentem felfelé hosszú hajjal és hordkerettel a hátamon, tetején a sombreróval, azt mondta Peternek Rajecnek – aki még két évig volt a Hunfalvy-völgyi menedékház gondnoka – hogy elsőként őt dobjuk ki a házból. Azóta sem láttam teherhordót, aki sombrerót viselt volna a Tátrában.
Ha két évvel idősebb lettem volna, már régen kivándoroltam volna, Indiában vagy valahol máshol éltem volna. Tetszett az a szabad élet, akkoriban a fiatalok százezrei utaztak, nagyszerű volt a zene. Sokan mentek Indiába, ahol komoly hippi telepek alakultak ki és éltek amerikai módra. Örültem volna az ilyen életnek, sokan hajóval vagy autóstoppal indultak Indiába. Ez nagyon vonzott, hozzájuk hasonló öltözetet, virágos inget és széles szárú nadrágot hordtam. De ebben természetesen benne volt a szabad szerelem is.
Ez egyfajta tiltakozás volt a konzervatív társadalom ellen, amelyhez aztán csatlakozott a Beatles, a Rolling Stones és más zenekarok generációja. De nem utaztam külföldre, időközben ugyanis lezárták a határokat, és két évre be kellett vonulnom katonának. Ahelyett, hogy szabad emberré voltam volna, zöld mundérba kerültem. A fordulópont is a katonaság idején jött el, amikor valahol Észak-Csehországban a szögesdrótot őrizve rájöttem, milyen szürke ez az ország. Miközben a tušimicei erőmű kéményeinek füstje fojtogatott, eszembe jutott milyen gyönyörű Tátra. Volt néhány fotóm a Hosszú-tavi menedékházról, folyamatosan azokat nézegettem. Itt kezdődött a kapcsolatom a Tátrával és a hegyek szépségeivel.
Befejeztem a vendéglátóipari középiskolát, miközben már a menedékházban dolgoztam. 1977 elején Peter Rajec volt a Hunfalvy-völgyi menedékház bérlője, aki a ház újjáépítésére készült, mivel a tetőn keresztül befolyt a víz. Megkérdezte, szeretnék-e ebben segíteni. Egy percig sem haboztam. 1978-ban a ház felújított állapotban nyílt meg. Peter Rajec úgy döntött, hogy abbahagyja, már elég nagy családja volt, lemegy a hegyről és valami mást fog csinálni. Én voltam az egyetlen, aki állandóan neki dolgoztam, mások csak egy-egy hétre jöttek. Így hát azt javasolta, hogy béreljem ki a menedékházat. Nos, biztosan nem a káderlapomnak köszönhetően, hiszen antiszocialista elem, osztályellenség és nem tudom még mi voltam. A rendszeresen arra járó határőrök és az engem figyelők jelentéseinek köszönhetően természetesen ellenezték a tervet, hiszen 1977-től megfigyelt személyként saját aktám volt az állambiztonságnál.
Abban az időben a Tátrai Speciális Létesítmények Igazgatóságának – melynek Ótátrafüreden volt a székhelye, és melynek szállodái és felvonói is voltak – volt egy fantasztikus vezetője. Laco Harvan futott, sífutott, síelt, ő amolyan „dubceki” típus volt, aki életben maradt, bárhová vetette a sors. Laco azt mondta, hogy egy évre adjuk neki a házat, és ha valami rendetlenséget csinál, akkor kidobjuk. Ezzel tehát leállította a vörös banditákat, ahogy én neveztem őket. Arra számítottak, hogy elkapnak, ha például nem megyek el szavazni, amire nem is mentem, mert a választások önkéntesek voltak. Tíz évig vezették az aktámat az ŠTB-n.
Élveztem a teherhordást, az életet a házban, közben az első lavinák elérték a házat, ezért fel kellett újítani. Valójában tehát 1979 óta béreltem a menedékházat ilyen bizonytalan körülmények között. Ekkor elhatároztam, hogy emigrálok. Jugoszlávián keresztül sikerült eljutnom Olaszországig, és Traiskirchen felé vettem az irányt, ahol volt egy menekülttábor. Három nap stoppolás után meggondoltam magam, visszafelé újra átjutottam a vasfüggönyön, bár Jugoszlávián keresztül ez nem volt nehéz. Szóval visszajöttem. Soha nem terveztem, hogy örökké a házban maradok, talán ezért is maradtam ott.
Forrás és fotó: https://hiking.sk

Hirdetés