![]() |
| Fotó: Lenka Machová |
Ó-Tátrafüred
Este
kedvesek nékem a hegyek,
A Kilátó
padjáig felmegyek,
És nézem a
csillagok álmatag
Fényében,
mily szelíden állanak.
A csillagos
ég vállukon forog,
S ők,
jégbundásan, vén, bús pásztorok,
Őrzik a nagy
csendet az ég alatt,
S kő-arcukon
ezer holt ránc szalad.
Lenn a Grand
villanyéje ég vigan,
Betegszobákban
szökken a higany –
Itt a
nagytőgyü, fehér fellegek
Halkan
suhannak, s békét ellenek.
Lehajtom
fáradt fejem a padon,
Most úgy
érzem: felszív a hűs vadon,
S oly furcsa
látnom a friss havon át,
Amerről
jöttem, lábaim nyomát.
Oly furcsa, hogy majd ezen a nyomon
A súlyos testet visszavonszolom,
S lenn azt mondom: újra itthon vagyok –
És fenn a csúcs búm nélkül is ragyog.
