Egy ideje óriási
érdeklődés mutatkozik a turisták körében a Tátra hegység, mint pihenőhely
iránt. Ezt bizonyítják a gyakori forgalmi dugók Zakopane utcáin, a zsúfolt
szállodák és a szálláshelyek hiánya. Egyrészt örömre ad okot, hogy egyre többen
meglátják a Lengyel-Tátra szépségét, és a hegyekbe menekülnek a városok
zajától, zsúfoltságától, másrészt szomorúságot és haragot is érezhetünk, amikor
azt látjuk, hogy a turisták nagy része mennyire nem tiszteli a természetet, ezt
a felbecsülhetetlen ajándékot, amely mindannyiunké. Sajnos nem mindenki érzi
magát felelősnek, hogy ezt megőrizze…
Szombat volt, hideg
reggel. Ideális időjárási körülmények, semmi említésre méltó nem történt a Halastóhoz
(Morskie Oko) vezető turistaúton. Reggel 7-kor még viszonylag nyugodtan lehet
haladni az ösvényen, ekkor még nem érezzük magunkat kétsávos autópályán, ahol állandóan
a turistákat és a lovasszánokat kell kerülgetni. Ilyenkor még valódi nyugalmat
érezhetünk itt. A harmóniát azonban megzavarja a hóban hagyott alumínium sörös dobozok
látványa, majd egy idő múlva az egyre több hulladék, melyet elkezdünk gyűjteni
a magunkkal hozott reklámszatyorba. Az üres sörösüvegek is a hófalban végezték,
mellettük pedig szépen elrendezett kupakok ragadtak a hóban. Ezt látva kezdtük
elveszíteni a vágyva várt természet csendjébe vetett bizalmunkat. Még előttünk
volt egy kis szakasz a menedékházhoz vezető útból, de mire megérkeztünk, a
reklámszatyor a lehető legnagyobb méretűre növekedett.
Visszafelé minden még
rosszabb lett. Számtalan kisebb hulladékot láttunk az úton, összességében egész
nagy mennyiségben. Az még talán érthető, hogy valakinek néha kiesik a zsebéből egy
kisebb papírdarab, de ez most úgy tűnt, hogy valaki cukorkát evett, és minden szem
cukorka papírját eldobta, melyek meglepően szabályosan hevertek az úton. Egy
adott pillanatban aztán már úgy éreztem magam, mintha egy hulladéklerakóban
lennék, nem pedig a Tátrai Nemzeti Parkban. A Halastóhoz vezető út mára sajnos az
emberi felelőtlenség és a természettel szembeni tiszteletlenség szimbólumává
vált.
Amíg visszaértünk a
parkolóba, turisták tömegei indultak mellettünk felfelé. Elmentek mellettünk, nézték
a sárga műanyag szatyrot a kezünkben, és azt, hogy pár méterenként megállunk és
lehajolunk, hogy felvegyük a következő hulladékot. Nem nagyon bízom benne, hogy
a látvány arra késztetett volna bárkit is, hogy csatlakozzon hozzánk. Mi értelme
annak, hogy a nemzeti park munkatársai takarítsák a turistautakat, ha a
turisták nem érzik ebben a maguk felelősségét?
Remélem, hogy az emberek
többsége egyszer majd kap olyan leckét, amilyet mi kaptunk. Leckét
szerénységből, a hegyek és a természet iránti érzékenységből és tiszteletből.
