2018 október végén egyik Tátrai túra
célunk a Kapor-csúcs volt. A hegy azonban ismét gondoskodott róla, hogy
nehezítse odajutásunkat. Annyi látnivalót mutatott magáról útközben, hogy egész
nap csak ezt mondogattuk : „oda nézz, milyen szép, itt is álljunk meg”. Na, így
messze van ám a Kapor-csúcs! A késő őszi napok, meg amúgy is rövidek már. Még
csak a Menguszfalvi-völgy tetején, a meredek, kanyargós, köves ösvényen
bandukoltunk felfelé, de a völgy, már rég árnyékba burkolózott alattunk. A
tiszta égen a napot már nem láttuk. A hőmérőben a folyadék is tudta, mit
ésszerű ilyenkor tenni, elindult gyorsan lefelé, akár csak az összes ember
rajtunk kívül. Azzal tisztában voltunk, hogy rövidített túra lesz, a
Kapor-csúcs ugrott, de az 54 méter mély tavat még szerettük volna látni.
Kezdődött az aggódás. Bevilágítja még a nap? Ha igen,
odaérünk még addig? Van értelme még megpróbálni, és felfelé menni 1950 méterig,
a nehéz felszereléssel? Minden lépéssel csak nőtt bennem az aggodalom, és egyre
inkább meg voltam győződve arról, hogy ott már nem ideálisak a fényviszonyok a
fotózáshoz. De nem szokásunk feladni, így végül felmentünk, és egy szép látvány
fogadott.
Lefelé igyekezve, már éppen besötétedett, mikor a fenyvesben
feltűnt egy lámpa fénye. Nem gondoltuk, hogy van ott még fent bárki is, és hogy
még felfelé tart ilyenkor, egyedül. Átfutott a fejemben pár verzió: eltévedt
turista, profi hegymászó, öngyilkosjelölt, esetleg medve fejlámpával. Közeledvén,
láttam, hogy egy ősz hajú ember, égig pakolt szállítmánnyal. Viktor Beránek, a
Hunfalvy-völgyi menedékház vezetője menetelt felfelé, hihetetlen terhével,
szokás szerint rövidnadrágban (+2 C fok). Több mint 40 éve ezt csinálja. Élmény
volt személyesen is találkozni vele.
Forrás: Krassonitz Gábor
