Évek óta túrázással töltjük a hosszú
hétvégéket a Magas-Tátrában, és mindig megállapítjuk: „Milyen gyönyörű hely!
Vajon van erre máshol is lehetőség?”. Csak a közelmúltban, talán 2-3 nyárral
ezelőtt fedeztük fel, hogy a Tátrának van egy nyugati kistestvére is, mégpedig
a Rohácsok, amelyek nem csak felveszik a versenyt a Magas-Tátrával, de sok
szempontból meg is előzik azt. Így kezdtünk el túrázni a Liptói-Tátrában.
Fokozatosan, dombról dombra, hegyről hegyre. Most viszont úgy döntöttünk, hogy
megmásszuk a hegység második legmagasabb csúcsát, a Jakubinát.
Még a reggeli ködben érkeztünk meg a
Szűk-völgybe. Hideg volt, és majd leragadt a szemünk a korai ébredéstől. A
kényelmes, kavicsos ösvényen csak néhány turistával találkoztunk. Feljebb
áfonyabokrok vártak ránk, amely állítólag bőven terem a völgyben. Néhány perc
múlva aztán megérkeztünk a Racskó-völgybe és a Jamniki-völgybe vezető utak
elágazásához. „Figyelem! Medve!” – olvashattuk a táblán a figyelmeztetést.
Csak rövid ideig mentünk a
Racskó-völgyben, az Alsó-réten a zöld jelzésen befordultunk az erdőbe, és
megkezdtük a felfelé való kapaszkodást. Az erdőn át nehéz, meredek és kanyargós
út vezet, és az ígért áfonyának nyomát sem láttuk, csak csupasz bokrokat
találtunk. Emlékszem, a völgy szájánál lévő tábla arra figyelmeztetett, hogy a
völgyben éhes mackókkal találkozhatunk. Lihegtünk és izzadtunk. Találkoztunk
néhány turistacsoporttal. „Emberek, rossz útirányt választottak” – hívta fel a
figyelmünket két idősebb túrázó. „Errefelé menedékház sincs, még egy sört sem
kaphatunk” – nevettünk, és mentünk tovább. Hamarosan felértünk a meredek
emelkedő végére. Magunk mögött hagytuk az erdőt, majd a törpefenyőt, és kezdtük
felfedezni a gyönyörű kilátást. Bizakodtunk, fotóztunk…
Végül fent, szinte a felhők között
megleltük a remélt ízletes és lédús áfonyát is! Legelésztünk, élvezkedtünk, relaxáltunk...
Olyan volt ez a hely, amilyennek lennie kell.
A célig fel kellett másznunk néhány
dombra: Alsó-Magura, Középső-Magura, valamint a közöttük lévő kisebb
kiemelkedések. Ezek megmászása nem kis erőfeszítésbe került, de a szép kilátás
kárpótolt a nehézségekért. Gyönyörű idő, kék ég fogadott…
Felettünk magasodik a Jakubina. Még
néhány lépés, és ott vagyunk!!
Bár az útjelző tábla a völgy alján
azt írta, hogy 3 óra 35 perces út vezet a csúcsra, melynek magassága 2.194
méter, mi 4 és fél óra alatt értünk fel. És nyilvánvalóan nem voltunk ezzel
egyedül. „Ez biztosan fiatal sportolók erejéhez van mérve” – hallatszott egy
másik csoportból, akik már befészkelték magukat a csúcson lévő sziklák közé, és
gyűjtötték az energiát a lemenetelhez. Ki tudja, hol az igazság. De a
teljesítmény valóban kihívást jelent…
Élvezzük az ebédhez járó gyönyörű
kilátást. Nyam-nyam, kenyér és pástétom, aztán a megérdemelt csúcs csokoládé…
A lefelé vezető út két kisebb
kiemelkedésen át vezetett – a Vastag-hegy és a Koncsiszta, de ezek a Jakubina
meredek útja után szinte vízszintesnek tűnnek.
Még egyszer visszanéztünk, és nem
hittük, hogy néhány perccel ezelőtt olyan magasan voltunk.
Várt még ránk a leereszkedés a
Racskó-völgybe. Gyönyörködünk a völgyet díszítő szép virágokban, valamint ismét
belevetettük magunkat az áfonyabokrok közé.
Nem sokkal később kezdtük egyre
fáradtabbnak érezni magunkat, egyre nehezebb volt egyik lábról a másikra lépni,
nehezen haladtunk, szinte automatikusan lépkedtünk. A „csak lefelé” egy hosszú,
végtelennek tűnő gyaloglássá vált. Mikor leszünk már lent?
9 és fél óra fárasztó gyaloglás után
érkeztünk vissza az autóhoz, olyan fáradtan, amilyet már rég nem éreztünk. Az
arcunk leégett a napon, lábaink minden tagja fájt. Mindezektől függetlenül
nagyon szép volt ez a túra!
