A tél
küszöbén állunk. A természet álomba merül, csak a mindenség végzi továbbra is
változatlanul működését, lankadatlan csillagaival figyelmeztetve, hogy a
részletek mulandóságán túl mindig a nagy egészre ügyeljünk.
A föld
élővilága javarészt enged az évszakok „helyi diktátumának”. A növények elvetik
levelüket, mintegy visszahúzódnak a földbe. Az állatok téli álomra szenderülnek
vagy a nap útján délre emigrálnak; de válassza bármelyik formát, virágzás
helyett a természet csupán arra rendezkedik be, hogy átélje, átvészelje a
mostoha időszakot.
Nem így az
ember. Ő is benne él ugyan a természet helyi önkényében, pillantását azonban
mindig az egészre függeszti – s azon is túlra. Minket a természet elszunnyadása
valójában befelé fordít, létünk igazi, tehát szellemi napja, energiaforrása
felé. Minket az „általános hervadás” éppenséggel felébreszt; számunkra az ősz
nem véletlenül iskolakezdet – egy szellemibb, tehát fokozottabb élet indulását
hozza.
Az ember
alapvetően több és más, mint a természet. Hű szolgája, kiszolgáltatottja, igaz,
ugyanakkor azonban ura és cáfolata is. Anélkül hogy elárulná, s anélkül hogy
kilépne belőle, az ember lényege szerint tiszta és tökéletes ellentmondásként
valósítja meg önmagát már itt a földön is. Épp nem véletlen hát, hanem törvény,
hogy az ember szellemi élete fokozott erőre kap az esztendő téli szürkületében.
És nem
véletlen az se, hogy az egyház épp ide, a tél küszöbére, az elmúlás kezdetére
helyezte – s egymás mellé – mindenszentek és halottak napját, ünnepét. Tette
ezt nyilván ama nagyszerű ellentmondás jegyében, melynek a halál csak látszata,
tartalma azonban az élet, s tegyük hozzá, a szó legigazibb, legemberibb, tehát
leginkább szellemi értelmében – élet. Halottaink szeretete elsőrendűen az élet
iskolája. Igaz, nem az élet mechanikus folyamatainak, amelyeknek a nagy
természet engedelmeskedik, hanem annak a másiknak, mely teremtő
ellentmondásként épp a tél küszöbén kezd új munkába, fokozott kedvvel és
lelkesedéssel.
A külső
kép: a hervadásé, a halálé és a menekülésé. Egyedül az ember függeszti szemét a
mindenség lankadatlanul működő csillagaira, a távoli és nagy egészre, s azon is
túlra...
