Tavaly nyáron, több mint húsz év
után újra felkerekedtem, hogy megcsináljam a magam mini-elkáminóját. Gyerekkorom
egyik legkedvesebb helyén, a Börzsönyben, azon belül is a Szokolya – Királyrét
– Csóványos – Nagy-Hideg-hegy útvonalon. Ideje volt újra nekiindulni a
személyes, családi emlékek miatt. A nagymamán szokolyai tanítónő volt. Kicsi
lakásában, melynek udvarán a két teremből álló iskola is állt, rengeteg nyarat
és néhány téli szünetet is eltöltöttünk. És azért is, mert a túrázás komoly
szenvedélye valaha szintén az enyém volt. Ezt is apámnak köszönhetem. Meg
mindent, amit a túrázástól kapok.
Gimnazista koromban, és még utána
pár évig szinte minden hétvégén jártam túrázni. Nagy, sátoros túrákra,
turistaházakba, kulcsosházakba vagy csak egynapos menetekre, olykor
teljesítménytúrákra. És amikor annyi év után ismét ott másztam a Börzsöny
kaptatóin, szépen visszatért néhány tanítás, érzés, amelyeket akkoriban már
megtanultam, ám azóta elfelejtettem.
Jöjjenek most ezek az apróságok –
nem olyan mély önmegismerésről és belső útról van szó, mint egy zarándoklat
esetében, egyszerűen csak a praktikus örömökről.
1.
A gyaloglás öröme
Semmi nem kell hozzá, csak két láb.
És mindent te szabsz meg. Az út élvezete, ha kellemes, nem túl göröngyös,
árnyékos és kanyargós. És persze a szenvedés, ha ezek közül éppen egyik sem. A
jó túracipő élvezete!
2.
A lassulás
Megállhatsz, nézelődhetsz,
visszamehetsz, ha valami tetszett. Ma már bármit lefotózhatsz azonnal a
telefonoddal. És minden domboldalon gyönyörű tájat láthatsz.
3.
Az időjárás élvezete
Az erdőben soha nincs rossz idő. Ezt
nem tudom szóban kifejteni, tessék megtapasztalni! Nyáron kivált. Valamint
ősszel, tavasszal és télen is.
4.
Az összetartozás
Idegeneknek is köszönsz az erdőben,
mert ők is túráznak. És úgy állsz le velük beszélgetni, akár csak két mondatot,
ahogyan máshol nehezen tennéd.
5.
A kedvesség
Egy hegyi faluban egészen biztosan
nem utasítanak vissza, bármit is kérdezel. És a jó vendégházban úgy kezelnek,
mintha te is a család tagja lennél. Bizalommal. Elsőre is. Vannak ilyen helyek,
bizony.
6.
Ivóvíz rulez!
Ez mennyire nem volt már meg, és
milyen jó volt felismerni megint! Amikor még rendszeresen túráztam, itthon nem
nagyon volt palackozott ásványvíz. Mégsem létezett a víznél fontosabb és jobb
dolog. Ma sem létezik. Amikor (akár) az első emelkedő után kitikkadtan és
izzadtan lenyeled az első hideg kortyot, egyszerűen nincs annál jobb érzés.
Illetve, egy van: ha találsz valamelyik faluban egy nyomós kutat, és
abból iszol.
7.
A tájékozódás
A térképen figyelt útvonalra
rátalálni a valóságban is – gyermeki élmény. Felesleges is részletezni, hogy
miért jobb, mint a GPS. Az eltévedésekkel és a „jó, itt állok, erre megy
a sárga jel, de akkor ez itt miért piros b…meg?” megfejthetetlen toporgásaival
együtt is.
8.
A leülés, kinyújtózás a csúcson
Ott vagy, felmentél, tök jó. Nem
csinálsz nagy ügyet belőle, nem gondolod át az életedet, csak nézed a csúcsról
a hegyvonulatot, a felhőket vagy a lefelé vezető utat. És rendben vagy.
9.
A teljes kifekvés a végén
Minden túra utolsó részében (ha jól
csináltad) van egy kis fáradt, katatón menet, amikor már csak visz a lábad, de
nem nagyon gondolsz bele, hova. Ez lehet kényelmetlen és nyűgös érzés is (nem
biztos, hogy lefelé menni könnyebb, mondaná a bennünk élő Coelho, de
inkább maradjon csendben), de vele jár. Ám a megérkezés, elheveredés és a
lihegés a fűben, így is nagyszerű. Akkor megint nincs kérdés. (És régen,
hazafelé, vonaton – mert túrázni csakis vonattal mentünk – hatalmas zabálások a
maradékból. Nyamm!)
+
1. Újra elindulni
Végül otthon, este visszagondolni
még egyszer a napra, és úgy érezni, hogy most azonnal elindulnál megint –
legfeljebb máshova.
Somos Ákos írása
