Augusztus elején a
megmásztuk a Lomnici-csúcsot. Én, mint kezdő mászó, és néhány barátom, mint
tapasztalt hegymászó. Teljes felszereléssel kb. délután fél kettőkor már lefelé
tartottunk. A nálunk lévő kötelek, a siska és az köztesek (express) voltak
tanúi annak, hogy milyen felelősségteljesen és precízen gondolkodnak és
tevékenykednek a hegyi vezetők és a Hegyi Mentőszolgálat (HZS) tagjai. Túrájuk
minden pillanatát az érett gondolkodás és a tudatosság jellemzi.
Ahogy haladtunk
lefelé, egyre közeledett a vihar, és ekkor velünk szemben, a sziklák között
hirtelen feltűnt egy férfi és egy gyerek. Mindkettőjük lábán könnyű félcipő, a
gyereken nylon esőkabát, és felfelé nézegettek. A Lomnici-csúcs irányába. Ahová
csak hegyi vezetővel lehet felmenni. És ez a pszichopata (ami sajnos nem csak a
Tátrában jellemző) rángatta maga után a gyerekét, mint egy rongybabát.
Egyik
képzett hegyimentő barátom, a HZS tagja megkérdezte őt, hová mennek? Erre az
apa habozás nélkül azt válaszolta: „A tetejére!”. A csúcsra. Felszerelés
nélkül, nem jelzett turistaúton, kb. délután fél kettőkor, amikor a csúcs körül
megvillantak az első villámok. A barátom ingerült hangon küldte vissza őket. Az
emberi butaságról minden bizonnyal sok tapasztalt Tátrajáró tudna mesélni. Amikor
a barátaim ilyen emberekkel találkoznak, azt kérik tőlük: „Ha meg akarsz halni,
ne vidd magaddal a sírba a gyerekedet és a hegyimentőket”.
Az ilyeneknek nincs
szükségük sisakra. Őket már régen fejre ejtették.
