Ez a történet 2003-ra nyúlik
vissza. Akkor, egy esős májusi napon, egy poprádi szálló szobájában az eget
kémlelve, a felhők szétoszlásban bízva elhatároztuk, hogy mi, májusiak (rajtam
kívül még 2 akkor jelenlévő barátom születésnapja esik május első felére) az
elkövetkező években a Tátrában fogjuk megünnepelni születésnapunkat. Sajnos
Tamás barátom azóta már nincs közöttünk, ő már a következő májust sem élte meg,
de Ottóval azért többé kevésbé igyekszünk hűek lenni akkori elhatározásunkhoz
és Tamás emlékéhez, és mintegy nyári idénykezdő túraként beiktatni egy-egy
májusi túrát a Tátrába, vagy a Szlovák Paradicsomba.
Így volt ez múlt év májusában is,
amikor a Lengyel-Tátra egyik szimbolikus jelentőséggel bíró magaslata, a
Giewont elérését tűztük ki célul. Általában 3 napos túrákat szervezünk a Magas-
vagy a Lengyel-Tátrába, ezek során azonban rendszeresen felkeressük a
Liptói-Tátra vagy a közelben található Szlovák Paradicsom egy-egy szép
völgyét, szurdokát is. A Giewont-túra előtti napon, útban Zakopane felé ezúttal
a Liptói-Tátra egyik legszebb, a Magas-Tátra sziklavilágához leginkább
hasonlító völgyét, a Rohácsi-völgyet jártuk végig. Ebben az időszakban, május
közepén még abszolút téli körülmények fogadtak minket.
![]()
A sziklafalak már csak
foltokban voltak havasak, de az északi fekvésű katlanok mélyét még összefüggő
hótakaró borította. Csak a viszonylag magas hőmérséklet, valamint ennek
következtében a felső hóréteg kásássá válása jelezte a tátrai tavasz, majd e
rövid időszak után a nyár közeledtét. A Ťatliak-tótól már végig hóval borított
turistaúton közeledtünk a gyönyörű fekvésű, késő jégkorszaki eredetű
Rohácsi-tavak csoportja felé, felfelé haladva szinte méterről-méterre mélyebbé
vált a hó, amelybe sokszor combig süllyedtünk, de persze nem akkor, amikor erre
számítottunk. Az újabb kemény telet átvészelő törpefenyők egyes csoportjai már
előbújtak a hótakaró alól, másutt azonban még alattomos csapdát állítottak a
gyanútlanul lépegető turistáknak.
![]()
A Liptói-Tátra legnagyobb tava,
a 2,22 ha kiterjedésű, 7 m legnagyobb mélységű Alsó-Rohácsi-tó (1563 m)
felszínét borító jégréteg egyre nehezebben tudott ellenállni a nap sugarainak,
a partközeli sekély részeken ekkorra már egészen elvékonyodott. Érdekes,
számomra eddig még nem látott látvány fogadott a csoport legkisebb tavához, a
Második-Rohácsi-tóhoz érkezve, amelynek partközeli, jégmentes részében békák
tömegei lubickoltak. Ez még nem lett volna különleges, de a turistautat
keresztezve folyamatosan érkeztek az újabb és újabb békák a vízbe, egyesével és
párosával, egymás hátán ülve is, szinte lehetetlenné téve a továbbhaladást.
Egyes példányok másztak, a többség azonban hatalmasakat szökellve közelített a
vízhez, így mi csak lépésről lépésre haladva tudtunk áthaladni közöttük,
miközben folyamatosan az előttünk lévő területet figyeltük, mikor landol egy ugró
béka a lábunkon. Jómagam korábban még nem találkoztam ezzel a jelenséggel,
amelynek során szaporodási folyamatuk fontos állomásaként petéket raktak a
vízbe.
![]()
A lubickoló békák seregét, majd a
szinte szabályos ovális alakú Harmadik-Rohácsi-tó még jeges víztükrét magunk
mögött hagyva érkeztünk meg aznapi túránk legmagasabb pontjához, a
Felső-Rohácsi-tóhoz (1718 m), amely 8,1 m-es mélységével legmélyebb a
Rohácsi-tavak között. Innen szintben már csak lefelé kellett haladni, de mivel
az út e szakasza északi fekvésű hegyoldalon vezetett, a hó egy rövid szakaszon
egyre mélyebbé, felülete ugyanakkor kérgessé, egyre keményebbé vált. Ahogy
felfelé egyre téliesebbé, most lefelé egyre tavasziasabbá váltak a körülmények,
a 18 m magas Rohácsi-vízesést már hómentes ösvényen értük el. Bár már többször
jártam itt, ilyen bőséges hozamúnak még sosem láttam a Nyugati-Tátra legnagyobb
vízesését.
![]()
Ilyen előzmények után vágtunk
neki másnap Kużnicéből (1010 m) a Giewont csúcsának, amely nem annyira
nehézsége, sokkal inkább alakja, valamint a hozzá fűződő legenda miatt tart
számot a külföldi turisták érdeklődésére. A tátraalji nép képzelete a lengyel
nép szabadító lovagját látja a hegyben, aki a néphit szerint addig alussza
álmát a hegyek között, amíg a nemzet végveszélybe nem jut, s ekkor ismét
feltámadva megvédi azt a vésztől. A legenda alapja valószínűleg a hegylánc
formájából ered, melyet alaposabban szemügyre véve egy fekvő óriás körvonalait
fedezhetjük fel. A lengyel turisták szemében viszont szinte kultikus
jelentősége van, nem kis részben a csúcson felállított 17,5 m magas keresztnek
köszönhetően. Ennek okán a nyári szezonban, hétvégéken a csúcs előtti,
egyirányúsított turistaúton, a Felső-Konrád-nyereg (1765 m) fölötti szakaszon
hatalmas torlódás szokott kialakulni, jómagam is belefutottam egy alkalommal
egy több, mint 1 órás sorban állásba, amihez a csúcson lévő hatalmas tömeg is
párosult, ezáltal szinte élvezhetetlenné téve a túra szépségeit. Most azonban
szó sem volt tömegről, kettőnkön kívül csak egy-két kósza turistát láttunk
közel s távol, nem csak a Giewonton, de később, a főgerincen sem sok túrázóval
találkoztunk.
![]()
Az 1333 m magasságban álló Konrád
menedékházig még hómentes turistaúton haladtunk, miközben Kárpáti harangrojtok
(Soldanella carpatica) sokaságát fotóztam az út mellett. Az egyik legkisebb, de
talán leghangulatosabb lengyel-tátrai menedékházat elhagyva viszont egyre
nagyobb hómezőkbe botlottunk, amelyek több szakaszon teljesen ellepték a
jelzett turistautat. Ezeket átvágva aztán ismét megtaláltuk a jelzett utat,
amelyet a Konrád-nyeregig (1725 m) már csak egy-két rövidebb szakaszon fedett
hóréteg.
![]()
A Giewont csúcsán (1864 m) kicsit
párás, de napsütéses idő, gyorsan tovasuhanó felhők, és nem mellékesen tavaszi
havasi virágok színpompája fogadott. A Tarkavirágú kakastaréj (Pedicularis
oederi) még éppen csak bontogatta szirmait, de a Havasi daravirág (Draba
aizoides) rikító sárga csoportjai mágnesként vonzották a tekintetet a Fedelékes
kőtörőfű (Saxifraga oppositifolia) rózsaszínű, valamint a Havasi árvácska (Viola
alpina) mélylila virágaihoz hasonlóan. És a nap fénypontja még csak ezután
következett… A csúcs-csoki elmajszolása után indultunk ugyanis lefelé a
csúcstömböt megkerülő egyirányú turistaúton, amely mellett szemkápráztatóan
szép Tavaszi tárnicsok (Gentiana verna) sokasága hívta fel magára a figyelmet.
A közismert nevén Enciánnak nevezett, karcsú virágokat látva tudatosulhat az
emberben, miről is van szó, ha azt mondjuk, enciánkék…
![]()
A Konrád-nyeregből aztán nem
visszafelé, hanem a főgerinc felé vettük az irányt. Mivel korán indultunk, úgy
véltük, belefér az időnkbe a főgerinc egy rövid szakaszának végigjárása is. A
főgerincen futó piros jelzésű turistautat a Konrád-púpnál (2005 m) értük el,
útközben egy-két nagyobb hómezőt is keresztezve. Néhány méterrel 2000 m fölött
egyre nagyobb hófoltokon kellett átjutni, miközben percről-percre gyűltek a
felhők a fejünk felett, fokozatosan csökkentve ezáltal a levegő hőmérsékletét.
A főgerincen nyugat felé vettük az irányt, és kb. 45 perc alatt értük el a
Kis-réti-hegy 2105 m-es csúcsát, túrahétvégénk legmagasabb pontját. Innen a
piros jelzésből elágazó, a Vörös-háton vezető kék jelzésű turistaúton indultunk
lefelé a hegyről. Ezen a széles, füves hegyháton már csak foltokban volt hó,
ennek következtében ahogy haladtunk lefelé, egyre több tavaszi virágot
láthattunk. Az előzőekben is leírt virágok mellett az éppen szirmot bontani
készülő Apró kankalint (Primula minima), valamint Sugárkankalint (Primula
elatior) sikerült lencsevégre kapni, de a lefelé vezető út fénypontja egy sziklavályúban
talált Havasi árvácska volt, amelyet csak testi épségem kockáztatásával, egy
kézzel felfelé kapaszkodva, másikkal makró-programban fókuszálva próbáltam
megörökíteni. A Tisztelt olvasóra bízom annak eldöntését, ez mennyire sikerült…
![]()
Egy rövid szakaszon láncokkal
biztosított vályút elhagyva értük el az erdőhatárt, majd újabb virágok, így pl.
Ikrás fogasír (Dentaria glandulosa), Kisvirágú pacsirtafű (Polygala amarella)
és Posványibolya (Viola palustris) is lencsevégre kerültek. A túra végső szakaszát
jelentő Kis-réti-völgyben vezető ösvény mellett Erdei holdviolát (Lunaria
rediviva) is találtunk, amelynek illatát azóta sem tudom feledni, mióta egyszer
a Szlovák Paradicsomban, a Kolostor-szakadék szűk szurdokában életemben először
nem éreztem. De ez már egy másik történet…
Lejegyezte: Nagy Árpád
