A Tátra legmagasabb csúcsának megmászása – lépésről lépésre Hír

Nagy Árpád

2015/07/23

Hirdetés

Már hajnali 2 volt amikor Tátraváros egykor szebb időket élt tüdőszanatóriumának kihalt parkolójába bepöfögtünk a kis sárga szappantartóval. Kifelé menet és még az 5 csillagos bivak kialakítása során is az volt a terv, hogy másnap megnézzük a Gerlachfalvi-csúcs “beszállását”.

Mindketten évek óta jártuk a Tátrát, de a hegység csak hegymászók számára (vagy vezetett túraként) elérhető legmagasabb csúcsa még hiányzott a listáról. No nem mintha nem vettük volna észre, akárhányszor egy túra után hazafelé autóztunk tekintetem az ablakra tapadt és a Poprád közeli síkságról jellegzetes sziklakúpot bámultam. Egyenesen sóvárogtam utána.

Korábban már próbálkoztunk egyszer, akkor a hegy egy laza mozdulattal kiköpött. Jégeső, szél, majd hóvihar július 12-én. Nem véletlenül mondják, hogy a Tátra igen szeszélyes. Akkor is csak a helyismeretünknek és a gyors reakciónknak köszönhetjük, hogy épségben visszaértünk. Aznap délután a pattogó kályha mellett ülve megszületett elhatározás, a következő év augusztusában vált valóra:

Már nem emlékszem pontosan, hogy az első napsugarak vagy csak a kényelmetlen hajnali didergés tetszelgett az ébresztőóra szerepében, mindenesetre alig 3 órával az érkezés után, már két gyűrött, de mosolygós arc bújt ki az éjszakai menedékül szolgáló, libapehellyel töltött, színes nejlon hurkákból.

Egymásra néztünk és megbeszélés nélkül tudtuk, hogy változott a terv. Na nyomjuk! – dobta be Norbi miközben már alsógatyában térdelt a foszladozó polifoamon és a hálózsákját csomagolta. Negyed óra múlva már úton voltunk a Batizfalvi-tó irányába. A jól kitaposott ösvényen hónom alá csaptam a túrabotot és az összenyomódott müzliszeletek jóízűen toltam befelé. Viszonylag jó tempóban haladtunk, alig másfél óra kellett a 800 méter szint leküzdéséhez. Egy felhő sem volt az égen, miközben a tavat kerültük már éreztük az augusztusi nap melegét.

A beszálláshoz érve felrántottuk a beülőt és a sisakot és már indultunk is felfelé. Az ösvény nehézségét tekintve, leginkább egy C-D-s ferrátához hasonlítható néhány meredek felszökéssel tarkítva, természetesen a sokak által jól megszokott és folyamatos „drót biztosítás” nélkül. Tiszta időben a jelöletlen ösvény megtalálása sem volt ördöngös, magabiztosan egyensúlyoztunk a remek panorámájú sziklaerdőben. Félúton 3-4 partit hagytunk le, mivel csak néhány szakaszon volt szükségünk a kötélre – ott is csak lelki támasznak – meglehetősen gyorsan haladtunk. (Ha ez ember sokat túrázik, mászik valakivel, szinte egybe forrnak a mozdulataik, jól alkalmazkodnak, egymás akadályozása nélkül, nehéz terepen is könnyedén mozognak.)

Az egyre fogyó szintkülönbség és az ideális körülmények elterelték a figyelmet az alváshiány okozta fáradtságról, bakancsaink csak úgy falták a sziklákat. Nagyjából 2,5-3 óra és 700 méter fárasztó szintkülönbség után tikkasztó hőségben, büszkeségtől duzzadó mellkassal pillantottuk meg a Kárpátok csúcsán díszelgő, jellegzetes vas keresztet.

A csúcsról körbenézve, az alattunk elterülő tájnak, az alig 1 méteres fémdarab, közepén az összetéveszthetetlen kék kaviccsal misztikus hangulatot kölcsönöz. Az egykori Magyarország emblematikus csúcsán állni, irredenta felhang nélkül is nagyszerű érzés. Talán nem véletlen, hogy sokunk bakancslistáján olyan csúcsokkal száll versenybe, mint a Grossglockner vagy a Mont Blanc. Ausztriában úgy tartják, hogy aki életében legalább egyszer nem mássza megy a Grossglocknert az nem is igaz osztrák. Ezt a megfogalmazást kicsit talán erős lenne átültetni hazánk fiaira, de az biztos, hogy nekünk is van egy Grossglocknerünk.

A közel egy órás örömködés után még hátra volt az elkerülhetetlen, épségben le kellett ereszkedni a faluba, egy nem éppen könnyű túra után, technikai felkészültséget is igénylő terepen. Akár mennyire is jók a körülmények, egy kis oda nem figyelés és könnyen el lehet kavarodni. Mi is így tettünk, amiért jutalmul egy 15-20 méteres szakaszon gyakorolhattuk a standpontból való ereszkedést. Nem, ez nem egy bonyolult dolog, de megfelelő felszerelés és technikai tudás hiányában, könnyen izzasztó szituációba kerülhet a túrázó.

Az extra akadályok után már csak egy pár órás törmelékes, sziklás terepen vezető ösvény várt ránk, amit az üres kulacsok és kiszáradt száj tett emlékezetessé. Fáradtan botorkálva iszonyú kellemetlen tud lenni az ilyesmi, főleg ha már odáig fajul a dolog, hogy az illető minden percben a víz csobogását véli hallani. Ilyenkor megörül, aztán amikor a hang irányában semmit sem talál és ráébred, hogy csak képzelődik, vagy a szél hangja tévesztette meg – hamar eltűnik a mosoly. Persze annál nagyobb a boldogság amikor megcsillan a fény egy apró forráson. Aki nem érzett még ilyet az nem tudja, hogy milyen felemelő és mekkora öröm a jéghideg, kissé szmötyis patakvizet megízlelni.

A fizikai, lelki és a tájképi szükségletek kielégítése után szinte újjászületve folytattuk az utat, komótosan ereszkedve és a Poprádi-medence felé nyíló fátyolos panorámában gyönyörködve. A Felsőhágiban hagyott autóhoz késő délután értünk vissza, és a napi táv és szint összesítése után (közel 3600 méter szint) megállapítottuk, hogy egy korsó jég hideg arany fácán és egy egy fokhagymától bűzlő olajos lángos méltó szereplői lesznek a ma esti utolsó felvonásnak. Így is lett, és miközben a jól megérdemelt muníciót majszoltuk, másnapra már a Magas-Tátra másik legendás csúcsának megkísértését tárgyaltuk…