Rendhagyó beszámoló egy téli Baranyec-túráról… Hír
Nagy Árpád
2015/03/27
Hirdetés
A Magyarok a Kárpátok kétezresein túrasorozatunk idei első
állomása a Liptói-Tátra harmadik legmagasabb csúcsára, a 2184 m magas Baranecre
vezetett március 20-án. A túrát gondosan megterveztük és az előkészületekre sem
sajnáltuk az időt. Március 19-én déltájt hívott Árpi, hogy amint „nyílik az
ablak” próbáljuk meg a csúcstámadást. Tudtuk, hogy a megfelelő felkészülés a
siker záloga, így semmit nem bíztunk a véletlenre. Nagy hangsúlyt fektettünk a
fizikai felkészülésre, ezért Árpi aznap kétszer is levitte a szemetet a
harmadikról, míg én lábpumpával felfújtam a Twingó hátsóját. Mentális
felkészülésként még szerdán, egy jót beszélgettem a BigWall-ban Kandrács
Ildikóval, majd Farkas Péterrel az Magyar Hegy- és Sportmászó Szövetség
jelenlegi és volt elnökével.
Ez megfelelő motivációt jelentett számomra. Az
expedíció szervezésének apró munkáit most sem Kollár Lajosra bíztuk. Talán
ennek is köszönhetően a kamerát feltöltetlenül cipeltem fel, és kénytelen
voltam a túrát, a kitett gerincen kézben tartott mobillal dokumentálni. Az
időjárás jelentésért sem Pártai Lúciát illeti a köszönet, hanem a http://www.magas-tatra.info/ oldalon található számtalan
előrejelző oldalt, így nem is jött be az a pár felhő, amit délutánra ígértek.
Amint a háttércsapat jelezte, hogy minden együtt áll, Árpi kimondta a bűvös
mondatot: Fél hatkor indulás a ház elől!
Az alaptábort majd 3 órával később, a 890 méteren lévő
Zsári-völgyi parkolóban állítottuk föl. Az akklimatizációra szánt 10 perc után
eljött a pillanat, magyar idő szerint 08:33 órakor, hogy tiszta alpesi
stílusban, oxigénpalack, és serpák igénybevétele nélkül megtegyük az első
lépéseket a csúcs felé. Számítottunk rá, hogy mások is szeretnék beírni a
nevüket a hegymászók nagy történelem könyvébe azzal, hogy 2015. március 20-án,
a részleges napfogyatkozás idején elsőnek lépjenek a vágyott csúcsra, ezért
tudtuk, hogy fontos a megfelelő taktika is. Ezt követve vágtunk neki a célnak.
A turista út, hiányzó jelzéseit figyelmen kívül hagyva pontosan követtük a
kitaposott nyomokat.
A magassághoz kicsit rövidre sikerült alkalmazkodás
ellenére remek tempóban haladtunk. A hóhatárt elérve követtük a turista út Z
betűit, bár helyenként sportszerűtlen rövidítések nyomait is felfedeztük. Közel
egy órája tartott monoton menetelésünk, amikor egy nem kevésbé elszánt szlovák
partit vettünk észre mögöttünk. Nyilvánvalóan eltérő taktikával, nyílegyenesen
a csúcsra törve haladtak, ráadásul kicsit gyorsabb tempót is választottak.
Mosolyogtunk is magunkban, hogy ezzel próbálkoznak. Számítottunk rá, hogy
hamarosan utolérve minket, megpróbálnak leszakítani, és ezzel lelkileg megtörni
bennünket. 20 perccel később valóban beértek és el is haladtak mellettünk,
azonban mi minden különösebb megrázkódtatás nélkül nyugodtan leszakadtunk
tőlük.
Biztosak voltunk a sikerünkben. Amint a törpefenyők
sávját (Hillary lépcső)elértük láttuk is, hogy a szlovák srácok töretlen lendülettel haladnak,
azonban meglepően nagyra nőtt közöttünk a távolság. Bizonyítékunk ugyan nincs
rá, de felmerült bennünk, hogy a helyismeretüknek köszönhetően valószínűleg
ismerhettek egy, az egyenes úttól is rövidebb verziót a csúcs felé. Így sajnos
minket megelőzve léphettek fel a Baranec betonból készült obeliszkje mellé. Mi
az 1350 méter szintet sportszerű körülmények között 4 óra alatt tettük meg
felfelé.
A csúcson utolért szlovák vetélytársainkról ilyen tekintetben nem
tudok nyilatkozni, de még maszatos volt a szájuk a csúcs-csokitól, amikor mi is
megérkeztünk. Az egyiküket kérdőre is vontam, a rövidebb útra vonatkozóan.
Amikor végül megtört, ékes szlovák nyelven mentegetőzni kezdett. Éreztem, hogy
a lényegre tért, ezért gondosan lejegyeztem a szavait, majd elköszöntünk. Ők
elindultak a Smrek felé, ezzel talán a könnyebb feljutásukat akarták
kompenzálni.
Mi sem élvezhettük sokáig a látványt, mert minden csúcsmászás csak
akkor fejeződik be, ha épségben le is jöttünk a hegyről. A csúcsfotók
elkészülte után igyekeztünk a halálzónát magunk mögött hagyni, mivel már
éreztük, hogy a magasság a testünk utolsó tartalékait emészti. Amint 2000 méter
alá értünk, kicsit meg is könnyebbültünk, de az út lefelé sem volt unalmas.
Meglepetésünkre egy újabb csúcshódító szlovák csapattal találkoztunk.
Gondoltam, hogy ideje rendbe tenni évezredes barátságunkat és a gondosan
lejegyzett útbaigazítást továbbadtam az utánunk haladóknak. Egyikükön látni
véltem a meghatódottságot is, amint könnyeit nyelte a gesztusom következtében. Később
ezt a pillanatot újra értékeltem a Google fordítójának segítségével, mivel a
gondosan lejegyzett útmutató a brindzové halusky, egy igen ritka - a
ziari-völgyben jellemző - elkészítési módjának a leírása volt és az általam
400-600 métereknek hitt távolságok a krumpli-liszt arányt jelölték.
Természetesen a visszaúton is számtalan veszély leselkedett ránk, és kissé
könnyelmű lépés volt részünkről, hogy nem vettük kötélvégre magunkat az
időközben szottyosodó hóhidak leküzdése közben. Néhány szerencsés beszakadással
pont elegendő figyelmeztetést kaptunk a hegytől.
A csúcsról 2 óra 30 perc alatt
értünk le az alaptáborba, a lefelé is hiányos jelzések ismételt figyelmen kívül
hagyásával, az elinduláshoz képest 12 km-el később. Természetesen a nepáli
hatóságok előírásainak megfelelően lehoztuk a hegyről az előírt 8 kilogrammnyi
szemetünket is, amit úgy tudtunk teljesíteni, hogy közel 7,5 kilónyi követ fel
is kellett cipelnünk.
Az autóba ülve aztán a könnyeinket nyeltük mi is. No, nem a
szeretett hegy elhagyása, hanem az egyre erősödő térdfájásunk okán…
Ezzel most pályázhatunk a 2015. év mászására a sajátos stílusú
túraleírás kategóriában?
