Tíz éven belül negyedszer csapott le
pusztító szélvihar a Magas-Tátrára május közepén, miközben az erdők még alig
heverték ki a 2004-es nagy katasztrófát. Hegygerincen átbukó, 150–200
kilométeres szelek mindig is voltak a világ legkisebb magashegységében, de csak
az emberi beavatkozás miatt tudnak ekkora károkat okozni. Árvai Mátyás
geográfus összefoglalója.
Tíz évvel ezelőtt elképzelni sem
tudtunk olyan természeti katasztrófát, amely 2004-ben a Magyarországhoz közel
fekvő Magas-Tátrában következett be. November 19-én az esti órákban pusztító
erejű szélvihar csapott le a tátrai erdőségekre és falvakra. A szélsebesség a
magasabb csúcsokon meghaladta a 200 km/órát. A szél a hegység szlovákiai
oldalán több mint 12 ezer hektárnyi erdőt döntött ki, illetve rongált meg. A
fák elszállítása és a letarolt erdőségek újratelepítése évekig tartott. A világ
legkisebb magashegységében legutóbb 2014. május 15-én csapott le brutális
szélvihar.
Mi történik a Tátrában?
Kevéssé ismert
tény, hogy majdhogynem napra pontosan, 1915. november 18–19-én a nyolcvankilenc
évvel későbbi katasztrófával közel egyenértékű szélroham tizedelte meg az Ó- és
Új-Tátrafüred (Stary-
és Novy Smokovec) közötti erdőket. A vihar csaknem az összes fát kidöntötte
2200 kataszteri hold (1266 hektár) erdőterületen. Az akkori közhiedelemmel
ellentétben nem forgószél tarolta le a területet, hanem – a régi helyiek által
„lengyel szélnek” nevezett – északi irányból a gerinceken átbukó szél
pusztított.
A vihar jelentős
változásokat okozott a Magas-Tátra erdeiben megbúvó üdülő- és sporttelepülések
környezetében: megszűntek a sűrű, vadregényes fenyőerdők a százéves
szanatóriumok és szállodák mellett. A legendás tátrai rengetegből kopár,
mellmagasságú tuskókkal tarkított hegyoldalak és szüleink, nagyszüleink
történetei maradtak utolsó hírmondóknak.
De valóban olyan ősi erdőkről volt
szó? A válasz kevésbé romantikus. A tátrai rengeteg már régen monokultúrás,
azaz egy fafajból álló erdővé vált, mert a 19. században nagy mennyiségben
telepítettek lucfenyőt, és ezt a 20. században is folytatták. Ennek
eredményeképpen a 1000-1200 méteren fekvő települések határában is lucfenyvesek
húzódtak/húzódnak, pedig ebben a magasságban még megél a kőris, a bükk,
valamint a gyertyán is.
Mint az később
kiderült, a lucfenyő azért nem bizonyult jó választásnak, mert a nagy
szélviharok idején a néhol gyökerestül kicsavart fák dominószerűen döntik ki
egymást a monokultúrás és ugyanolyan korú fákból álló fenyőerdőben. A lucfenyők
úgynevezett tányérgyökérzete ugyanis nem hatol egy méternél mélyebbre a talajba,
így nagyon érzékeny a széldöntésre (ellentétben például a vörösfenyővel). Az
erdőgazdálkodásnak ez a formája tehát nagymértékben okolható azért, hogy a
hegygerincen átbukó, úgynevezett főntípusú szelek, a lejtőviharok ilyen óriási
károkat tudtak okozni a 20. század elején, illetve 2004-ben és 2014-ben
egyaránt.
Brutális lejtőviharok
Az angol
szakkifejezéssel downslope windstormnak nevezett lejtőviharokat
erősen lökéses, turbulens szél jellemzi, amely a hegy széliránnyal átellenes
oldalán fúj. Olyan erős légáramlás váltja ki, amely merőleges a
hegyvonulatra. További feltétele a stabil légkör, esetleg az úgynevezett
hőmérsékleti inverzió a légkör magasabb szintjein, amikor a levegő a magasban
nem hűvösebb, hanem éppen melegebb – írta erről Simon André, az Országos
Meteorológiai Szolgálat munkatársa az Origónak.
Ilyen körülmények
között a hegy felé áramló levegőtömeg egy része hullámszerűen átbukik a
gerincen a hegy túlsó oldalára, ahol az áramlás még tovább erősödik. A folyamat
ahhoz hasonló, mint amikor a hegyi patak vize átbukik egy kövön, aminek
következtében átmenetileg felgyorsul az áramlás.
A kellő erősségű
légáramlást és a légköri stabilitást többnyire egy nagyméretű, mély ciklon
biztosítja, amelynek peremén gyakran nagy légnyomáskülönbségek jönnek létre.
Ebből a szempontból hasonlít egymásra a 2004-es és a mostani vihar, csak a
ciklon pályája különbözik: 2004-ben Lengyelország felett haladt el, most
viszont sokkal délebbi pályán mozgott.
A Magas-Tátra
legerősebb, 283 kilométer per órás széllökését 1965. november 29-én mérték a
Kőpataki-tónál (Skalnaté Pleso). A hegység lengyel oldalán a legerősebb
(becsült) széllökés a Kasprowy Wierch csúcson fordult elő (288 km/h). Ezekhez a
rekordokhoz képest 2004. novemberében „csak” 209 km/h sebességűek voltak a legerősebb
széllökések, viszont a vihar jobban sújtotta az erdős és a lakott területeket –
magyarázta Simon André. 2013. március 15-én is létrejött egy erős
lejtővihar a hegységben, a szél sebessége akkor elérte a 238 km/h-t (ezt
mutatja be részletesen a lenti térkép), majd 2013 karácsonyán déli irányból
fújó szél bukott át a gerincen, így a Magas-Tátra lengyelországi területén
döntötte ki a fákat.
Hasonló pusztítások lesznek
Ezt követte idén
a múlt csütörtöki vihar, amely nagyjából 100 ezer fát döntött ki a Tátrai
Nemzeti Park területén, és mintegy 30 hektáron tett kárt a tíz évvel ezelőtti
pusztítás után telepített ültetvényekben.
Az idei viharkár viszont meg sem
közelíti a 2004-est, egyrészt mert kisebb volt a szélsebesség, másrészt
kevesebb fa van már lábon, mint tíz évvel ezelőtt. A mostani szélvihar további
érdekessége, hogy nem ősszel csapott le, mint ahogy a helyiek megszokhatták,
hanem késő tavasszal, ezzel kellemetlen meglepetést okozva a nemzeti park
szakembereinek is.
Az egész
Kárpátokat nézve kiderül, hogy a tátrai pusztítás nem egyedi eset. A
Keleti-Kárpátok területéről is ismert számos hasonló, brutális tarolás,
1995-ben például a Madarasi-Hargita területén okozott károkat a vihar, majd
három évvel később is ugyanott. Ha magasabbra megyünk, a Kelemen-havasok hegyi
gyephavas területén egykori széldöntések nyomai láthatók. A hegyi legelő 2000
méter környéki régiójában eredetileg fenyőfélék nőttek, ott azonban több
fafajból álló, eltérő korú állományok nyomait találták a kutatók. Ezekben az
erdőkben a szélviharok kisebb károkat tudnak tenni, így képesek önerőből
felújulni.
A Magas-Tátrában
minden évben bekövetkeznek szélviharok, de egy ilyen magashegyi területen ez a
megszokott. Az extrém erős szelek miatti pusztítás azonban nem nevezhető
normálisnak. Az emberi beavatkozás miatt az egy fafajból álló és körülbelül
ugyanolyan korú erdőségek hihetetlen mértékben sínylik meg ezeket az
eseményeket. Emiatt az elkövetkező évek nagy erejű szélviharai feltételezhetően
hasonló pusztításokat fognak végezni a tátrai fenyőerdőkben.
A lejtővihar nem a Magas-Tátra
különlegessége
A dalmát
partokon, a Dinári-hegység meredek lejtőin lebukó, nagy sebességű szeleket
bórának, a Keleti-Kárpátokban nemerének hívják. A lejtőviharhoz hasonló áramlás
a Magas-Tátránál alacsonyabb hegységekben is előfordulhat, de általában kisebb
intenzitással.
A Magas-Tátra
különös földrajzi helyzete is közrejátszik abban, hogy a lejtővihar ennyire meg
tud erősödni. Északon a Nowy Targi-medence, míg délen a Poprádi-medence sík
területéből a hegység jégcsiszolt főgerince és csúcsai 2000 méteres falként
emelkednek ki. Emiatt az északról és északkeletről érkező légtömegek
beleütköznek a hegységbe, és felemelkedésre kényszerülnek. A hegység és a
medencék közötti 2 kilométeres szintkülönbség eleve nagy nyomáskülönbséget
alakít ki, ami miatt felgyorsul a levegő áramlása.
Az sem véletlen, hogy inkább az esti
éjszakai órákban csap le a vihar. A hegyvölgyi szelekre jellemző, hogy a
domborzat adta eltérések miatt a hegyoldalak előbb melegednek fel, mint a
völgyek, így napközben a völgyből áramlik a levegő a magasabb területek felé.
Az esti és éjjeli órákban viszont megfordul a helyzet, és a magasabban lévő
területek hűvös levegője zúdul a völgyi régiókra. 2013 karácsonyán is éjszaka
tombolt a vihar, és a május közepi széllökések is éjjel voltak a legerősebbek.
A szerző Árvai
Mátyás geográfus, az ELTE természetföldrajzi tanszék doktorandusz hallgatója.
