Több szempontból is fontos helyet
foglal el közös túráink sorában ez a 2000 márciusában végrehajtott túra.
Elsősorban azért, mert itt voltunk először kettesben túrázni, úgy gondolom,
hogy ekkor éreztük meg igazán a közös hangot, az azonos gondolkodást. Ehhez
persze hozzájárultak a körülmények is…
Zsári-völgy – Zsári menedékház
Háromnaposra tervezett hétvégénk
első napján megálltunk a Zsári-völgynél, és elindultunk a Zsári menedékház
„becserkészésére”. Én előtte még nem túráztam a Liptói-Tátrában, Tomi viszont
már többször is volt ebben a házban, sőt egy emlékezetes lavinabaleset
szemtanúja is volt korábban. Szép tiszta időben indultunk, hamar ki is
melegedtünk a felfelé való taposásban, pedig ha ekkor tudtuk volna, hogy mit
fogunk még ma taposni, nos, lehet, hogy inkább visszafordulunk. Az év ezen
szakában nem sok turista járt ezen a tájon, így aztán már a menedékházhoz
vezető, nyáron egyébként szilárd burkolatú úton is sikerült néha elveszteni az
irányt, és egy-egy meggondolatlan lépésnél combig süppedni a vakítóan fehér
hóba. Végül is elértük a menedékházat, és mivel még dél előtt voltunk, az idő
viszont csábítóan kellemes volt, úgy döntöttünk, hogy megcélozzuk valamelyik
hágót a főgerincen.
![]()
Nem döntöttük el, hogy ez a Szomorú-hágó legyen, vagy a
Zsári-nyereg, úgy gondoltuk, majd ha az elágazáshoz érünk, eldöntjük. Nos, nem
értünk az elágazáshoz… Még szerencse, hogy tiszta volt az idő, és láttuk a
főgerincet, mert egyébként totál eltévedtünk volna, ugyanis a menedékház fölött
levő sípálya felvonóját magunk mögött hagyva teljesen szűz hóban találtuk magunkat,
nyom se le, se föl. Tomi járt már itt, ezért tudta az irányt, és úgy
gondoltuk, hogy látható nyom nélkül is elérhetjük célunkat. Ezzel talán
nem is lett volna baj, csak éppen a lépten-nyomon beszakadó hóval nem
számoltunk. Felváltva tapostuk a nyomot, aki valaha csinálta, az tudja, hogy ez
fizikailag mennyire fárasztó, főleg úgy, hogy fejben is kezdett elegünk lenni,
ugyanis ahol úgy gondoltuk, megtart a hó, ott tuti beszakadt, ahol pedig
beszakadást vártunk, megtartotta súlyunkat. Ilyen „viszontagságok” közepette
aztán kb. 1 órányi küszködés után arra az elhatározásra jutottunk, hogy nem
vagyunk mi halálra ítéltek (ezt egyébként később még több túránkon is így
gondoltuk…), ezért visszafordultunk, első (de mint az később bebizonyosodott,
nem utolsó) alkalommal hallgatva az eszünkre. Ezt a visszafordulást, hasonlóan
a későbbiekhez, a kívülállók talán kudarcként értékelhetik, bennünk viszont sem
ekkor, sem később hasonló esetben nem merült föl egy percre sem, hogy kudarcot
vallottunk volna, hiszen a hegy mindig megvár…
Kuźnice – Konrád-menedékház
Tátralomnicon, a Hotel Slovanban
eltöltött éjszaka után következett Lengyelország, ahol felmentünk Kuźnicéba,
ahonnan eredeti terveink szerint túrázni szerettünk volna. Ott viszont akkora
köd volt, hogy az orrunkig nem láttunk. Ezért aztán úgy döntöttünk, hogy
„fellibegünk” a Gáspár-csúcsra, hátha az a felhők
fölött lesz, és esetleg megpróbálkozhatunk a főgerinc egy szakaszával. Nos, ez
nem igazán jött be, mert a Gáspár-csúcson a köd mellett olyan szél fogadott,
hogy éppen hogy csak kidugtuk az orrunkat az épületből, már menekültünk is
vissza, mert 10 méteren simán eltűntünk volna egymás látóteréből. Így aztán
visszalibegtünk Kuźnicéba, és megkíséreltük elérni a Konrád-menedékházat. Ez
végül sikerült is, de amíg odaértünk… Az úttal, a túrával, az erőnlétünkkel
semmi gond nem volt, sőt, már láttuk a menedékházat, amikor szembe jött velünk
három lengyel határőr. Amikor összetalálkoztunk, feladatuknak megfelelően
megállítottak minket, és megkérdezték, hová tartunk, honnan jövünk, stb. Mivel
én viszonylag jól beszélek lengyelül, így ezen a nyelven válaszolgattam
kérdéseikre, ami után aztán jött az ilyenkor szokásos kérdés, mégpedig hogy
honnan tudok én lengyelül. Ekkor elmondtuk, hogy mindketten „kollégáik” vagyunk,
mire visszaadták útleveleinket, elköszöntek tőlünk, és elindultak lefelé, mi
pedig tovább indultunk a menedékház felé. De még nem volt vége! Kb. 50 métert
távolodtunk egymástól, amikor utánunk kiabáltak, hogy álljunk meg egy
pillanatra. Ismét odajöttek hozzánk, ismét útlevél, majd a kérdés, hogy hol
léptünk be Lengyelországba. Ehhez tudni kell, hogy Chochołow-nál léptünk be
Lengyelországba, és mivel rossz szokásomhoz híven ott is lengyelül válaszolgattam
a lengyel útlevélkezelő kérdéseire, pár mondat után kiderült, hogy kollégák
vagyunk, így aztán beléptető bélyegző nélkül engedtek el minket. Akkor nem is
gondoltuk, hogy ebből még kisebb kalamajka fog származni. A három
kötelességtudó határőrnek ugyanis valami nem stimmelt, ismét prioláltak, sőt
URH-n még a határátkelőt is megkérdezték, valóban ott léptünk-e be az országba.
A mai napig nem tudjuk, hogy végül is mi hatotta meg őket, mert hogy a határon
nem volt nyomunk, az tuti, de hosszas URH-zás után elengedtek minket. Azért a
végén még felhívták a figyelmünket a lavinaveszélyre, valamint az államhatár
közelségére. Ilyen kalandok után értünk végül is a barátságos Konrád-menedékházba,
ahol „batyus” ebédünk után indulhattunk is vissza, hiszen a tovább vezető út a
lavinaveszély miatt le volt zárva, és a köd miatt túl sokat úgy sem láttunk
volna a tájból.
Liptói Falumúzeum
Mivel az idő harmadnapra sem
javult, sőt még az eső is megérkezett, ekkor már nem túráztunk, csupán a Liptói
Falumúzeumot látogattuk meg a szakadó esőben. Nem hiszem, hogy ezen a napon
rajtunk kívül sok ember járt volna ott, nekünk azonban kellemes és
szívmelengető érzés volt felfedezni a skanzen iskolaházában a magyar nyelvű
tankönyveket, sőt, a falon az angyalkás címer függött bekeretezve. 2000-ben,
Szlovákiában…
A történet folytatódik…
Lejegyezte: Nagy Árpád
