Miután legnagyobb fiammal 11 éves
korára szinte az összes magyar hegység legmagasabb csúcsát megmásztuk, és
kétszer feljött velem az Alacsony-Tátra kétezres csúcsaira is, úgy gondoltam,
ideje lesz megnézni az addig csak távolról csodált Magas-Tátrát. Ehhez egy
szervezett út kínálkozott, amely szerint felsétálunk a Magas-Tátra legszebb
völgyén, a Kis-Tarpataki völgyön, átkelünk a 2300 méter magason Vörös-torony
hágón és lesétálunk szépen a Csontváryt is megragadó Nagy-Tarpataki völgyön (Veľká
Studená dolina). Barátinak hangzott, de mint később kiderült, nem volt ez olyan
egyszerű.
A túrán
négyen voltunk összesen, túravezetőstül együtt, így egy kocsiban elfértünk.
Célállomásunk, Ótátrafüred (Starý Smokovec) nincs túl messze, 4-5 órányi útra
található Budapesttől. Személy szerint legjobban a Vác – Ipolyság – Besztercebánya
– Rózsahegy – Poprád (323 km) útvonalat kedvelem, mert kb. egyharmada
kiszámítható autóút. Ennek megfelelően dél körül meg is érkeztünk. Sajnos
Ótátrafüreden csak fizetős parkoló van, ezzel számolni kell.
A kocsit letéve az első állomás a 3
kilométerre fekvő Tarajka (Hrebienok). A Tarajka egy, a Nagyszalóki-csúcs
keleti gerincén, 1263 méter magasságban fekvő teraszos hegyfok, azaz kisebb
hegytaréj, a neve is innen jött. Fel lehet menni rá siklóvasúttal is, meg
gyalog is. A siklót egyszer ki lehet próbálni, de egyébként nem nagyon éri meg.
Felfelé a jegy borsos 5 és fél euro (3 sör!), sokat is kell várni rá
(félóránként fordul). Szóval inkább a 30-40 perces séta széles, lankás (zöld
jelzésű) turistaúton. A Tarajkánál rátértünk a piros jelzésű Magisztráléra. A
Magisztrálé egy 55 km hosszú, jól kiépített promenád a Magas-Tátra déli és
keleti oldala körül, a hegység derekának a magasságában fut turistaháztól
turistaházig, nem megy fel soha a csúcsokig. Az út sok helyen masszív
kődarabokból van kirakva, amiket 130 éve tett le a Magyarországi Kárpát
Egyesület, de a teljes körutat már a szlovákok fejezték be az 1930-as években.
A Magisztrálét a Zamkovszky-turistaháznál
hagytuk el a zöld jelzésű úton észak-északnyugat felé. A Zamkovszkymenedékház
volt az utolsó az úton, ahol még családokkal, nagymamákkal, tornacipős
kocaturistákkal és kerti törpékkel találkoztunk. Én innen számítom
tulajdonképpen a túrát, eltűnt a tömeg, illatos törpefenyvesek között
kanyargott felfelé a jellegzetes tátrai kőösvény. Egy jó kétórás kapaszkodó
következett. A látvány és a verejtéktermelés egyenes arányban változott, minél
magasabbra törtünk, annál meredekebb lett az út.
