Hát ezt is korábban kellett volna
leírni, most aztán bogarászhatok az emlékeimben. Eddig a magyarázkodás, miért
is beszélek össze-vissza. Szóval Magas-Tátra, Sátán-kuloár, tél, egyedül.
Semmi logikus indok nem létezik miért. 2003-ban, vagy mikor már voltam
itt Kálmánnal, akkor kitaláltam, hogy valami miatt érdekelnek a kuloárok és
vettem mászóvasat és két szerszámot. Életem egyik meghatározó túrája volt a
Menguszfalvi-völgyben ez a két nap, a Sátán keresztezése, majd a Sátán kuloáron
le, másnap a Pokol-csorba. Aztán persze kitaláltam, hogy egyszer majd fölfele
is, van egy hosszú lista a fejemben be is ragasztottam egy postitet. Sok téli
nap talált azóta a Tátrában, de valahogy mindig más volt a cél. Aztán volt egy
alkalom, mikor nekivágtam, de gyakorlatilag lavinanyomokból állt a hegyoldal és
betojtam.
Idén aztán láttam pár képet a
fórumon, hágóvasak karcolják a hó tetejét, hibátlan hólejtő támad a hegynek,
majd hóerecskévé szűkülve felszalad a hágóba. Tényleg perverzió, de nem tudom
kiverni fejemből a képet. Kezdem azt hinni tényleg valami alvilági babonás hatalma van a hegynek. Mi a fenét akarok ott? És leginkább
miért egyedül? Miklós simán jönne ha szólnék, de nem, most nem. Tutira taposná
a nyomokat, meg jókat dumálnánk, de ez most másról szól.
- Csak most utoljára egyedül –
győzködöm a józan eszem.
Még most sem tudom mi hajtott,
valami teljesítménykényszer, valami vágy hogy csak én és a hegy. Egyfajta fair
play, amiben minden döntés és lépés az enyém.
Na ennyit a lelkizésről, tél vége,
napok óta 1-es lavinahelyzet, szép idő, a felmelegedés napokon belül jön. Most
vagy soha. Reggel indulok otthonról, parkolás a Poprádi-tó alatti
vasútmegállónál. Az órás aszfaltutas séta hangol a hegyekre, majd leágazás a
havas turistaösvényre. Három sítúrázó elsöpör előre, egy műkedvelő turista
szuszog egy fatörzsön ülve, kiérek a fák közül és magam vagyok a kedvenc
képemmel - a Menguszfalvi-völgy és a Bástya-gerinc. Ahogy erősödik a nap,
gyengül a hó tartása, a kuloár aljához érve a kósza nyomok is eltűnnek.
Felvázolom magamban az utat, három
szakasz morénától morénáig, majd a kuloár szájáig, onnan majd meglátom. Irány a
lejtő. Monoton tempó, besüppedések, de a nagy morénamező egyre közelebb. Ott
egy kis pihi, majd folytatásban a következő szakasz, ami már meredekebb.
Próbálgatom, hogy jobb, végül toronyiránt megyek. Nap erősen süt, arcom-kézfejem
bekenve, a hó hűvössége enyhít. Magasabbra érve a szokásos illúzió áldozatának
érzem magam: az alulról rövid szakaszocska valójában hosszú, pedig a lejtő egyre
meredekebb, a legalsó szakasz innen nézve vízszintes, mint egy biliárdasztal.
Hogy tudok örülni az utolsó kis hómentes szigetnek, boldogan nézem a Hincó-tó
cirkuszvölgyét és a szemben levő csúcsokat.