A Bélai-Tátra déli lábainál elterülő ún. közös legelő
(Gemeinschaftliche Hutweiden) – amely a Vörös-agyag-nyeregtől
a Kopa-hágóig terjed – egy 1543-ban (Szepes)Béla, Késmárk és Rókus között
megkötött legeltetési megállapodás szerint (Szepes)Béla határához tartozott. Az
évszázadok során Késmárk többször is, olykor véres megmozdulásokkal próbálta megszerezni
a legelőt. Ilyen esemény történt pl. 1701-ben, amikor a késmárki császári
egységek a késmárki családból származó Jakob Edler von Kray kapitány
vezetésével kivonultak a közös legelőre, és kihirdették a közös legelő Késmárkhoz
történő csatolását.
A (Szepes)Bélaiak ellenállás nélkül engedtek a
követelésnek, de panaszt tettek az elzálogosított szepesi városok Ólublón
székelő, Karetty nevű lengyel sztarosztájánál, aki azonban nem tudott erélyesen
fellépni Késmárk városával szemben. Ezt követően a szepesbélaiak a panasz
ügyében küldöttséget menesztettek Szepeshelyre, ahol megerősítették a korábbi
állapotot, így aztán a Késmárkiak és a (Szepes)Bélaiak továbbra is együtt
legeltettek. A hagyomány szerint ekkor állították fel a határkövet, melybe
belevésték a legelőn osztozó három település (Késmárk és (Szepes)Béla városa,
valamint Rókus, mint jobbágyfalu) nevének kezdőbetűit. Ezt a határt 1733-ban
aztán megerősítették.
![]()
A KBR feliratú sziklatömb az 1777-ből származó, (Szepes)Béla
határát ábrázoló térképen is jelölve van a Bélai-domb alatt, a határkő a mai
napig fennmaradt, jelezve Késmárk, (Szepes)Béla és Rókus egykori határát. Az
1777-es térképen egy másik, BKR nevű határpont is jelezve volt azon a helyen,
ahol a jelenlegi turistaútból, annak is a Bélai-domb és a Rókusi-rét közötti
részéből egy kocsiút ágazik el a Késmárki-Fehér-víz felé. Ez azonban csak egy
egymásra helyezett kövekből álló határkő volt, amely sajnos nem maradt fenn.
Forrás és fotó: Vysoké Tatry folyóirat 2007/5. szám; Fotó: Kovács Attila
