Mondjuk, nem ez volt az első
gondolatom, amikor péntek este nyolckor megálltunk Tátralomnicon a parkolóban
és ránéztem a hőmérőre: -14 fok. Át kéne öltözni...
Hőenergiám maximális tartalékolása
végett ezt igyekeztem nagyon gyorsan véghez vinni, de aláöltözet, kabát, még
egy aláöltözet, nem, ez sok lesz, inkább egy póló, basszus, de hideg van, mégis
inkább egy plusz softshell, de akkor meg mi lesz felfelé gyalogolva? Nézzük
inkább a cuccokat: lécek, cipő, fóka, botok, lapát, pieps, szonda, kész, vége,
elfagyott a kezem, kinél van a pálinka?
Végre összekaparjuk magunk, indulás
felfele, állítólag ez egy völgy, persze semmit nem látni a retek sötétben,
biztos szép erdő, különben. Eltévedni viszont nem lehet, itt jár fel a hószán a
házba, széles, szinte futóléccel is járható nyomot hagyott maga mögött. Jó két
órán át semmi változás, csak monoton kaptató, egyik sötét fenyő a másik után,
egyetlen egyszer egy szembe jövő pár, aki szellemként suhannak el köztünk, azt
sem tudom, fiúk-e vagy lányok, csak az biztos, hogy kockára vannak fagyva.
Ellenben én már a kabátot kigomboltam, a kesztyűt levettem, -14 ide vagy oda, felfelé
ebben a sportban nem könnyű kihűlni. Nagy sokára kiérünk a törpefenyvesbe, Tomi
megérzi a ház közelségét és elkezd rohanni, bennem meg él az ide teljesen
felesleges versenyszellem, úgyhogy hajtok utána, csak néha-néha állunk meg,
hogy körülnézzünk, kinyílt a táj, hatalmas, komor sötét falakat látunk magunk
körül, felettünk pedig a tiszta eget, amelyről a városban nem is látszik, hogy
milyen hihetetlenül csillagos tud lenni. Pár perc áhitat után szaladunk tovább,
11-kor befutunk a Zöld-taviba.
