A Fekete-tó tükréből óriási sziklák
merednek fölfelé, ide a nap sugarai is csak ritkán jutnak el; s mitől nevét is
kapta – vize oly feketének látszik, mint a tinta; egyik oldalán torony alakú
sziklahegy emelkedik, melyet Karbunkulus-toronynak neveznek. E hegyről a
népmondák aranyajkú szelleme így regél:
Élt a Kárpátokban egy tündérkirály,
kinek országa csak a Zöld-tóig terjedt, melyben kedvese lakott; az ő palotája
gyémánt s arany oszlopokon állt ott, hol a Fekete-tó áll, hol örökös sötétség
uralkodik. Kedvese kérte a tündérkirályt, hogy ha őt szereti, oszlatná el a
sötétséget birodalmából; mit meg is tett, mert a sziklatorony tetejébe szolgáló
szellemei által egy nagy karbunkulust tétetett, mely napvilágként fénylett. A
tündérkirály ezután kedvesét palotájába vezette, boldogságuk határtalan volt,
de a karbunkulus csak addig világíthatott, míg a tündérkirályné férjéhez hű
maradt.
Ugyanakkor a Tátra hegyei közt a
Vrhovina völgyében lakott egy királyfi, kit itteni vadászatában a szép tündérkirályné
megpillantott, a legforróbb szerelemre gyulladt az ifjú királyfi iránt, aki
viszonozta e magasztos érzést. A tündérkirályné – földi vágyakat táplálva
keblében – hűtlen lett férjéhez, s a karbunkulus azonnal elvesztette
csodafényét. A tündérkirály leszállt a Fekete-tó fenekére, magával vitte
gyémántjait, drága gyöngyeit, aranyait, s bosszút esküdött hűtlen neje fejére.
A királyné elvesztette bűverejét, s földi lénnyé változva felesége lett a
királyfinak. A bosszú rettentő volt. A tündérkirály a földi királyfi szívébe
idegen szerelmet oltott, s emiatt ez elhagyta nejét, ki tébolyodottan tért vissza
a Fekete-tóhoz, de ott csak sötétséget talált, s szegény azóta e vidéken
bolyong őrjöngve. S ha a Kárpátok zúgó fenyveseit halotti csend borítja, még
most is hallani olykor-olykor fájdalmas jajait.
A hegytetőn talált mesés
karbunkulus valóban több ideig volt a Drugeth család birtokában, s e család kihalása
után a bécsi kincstárba vándorolt.
Fotó: Markéta Black
