A Magas-Tátrát – területe alapján
– a világ legkisebb magashegységének is szokás nevezni. Ennek a hegységnek, és
egyúttal a Kárpátoknak is legmagasabb csúcsa a Gerlachfalvi-csúcs
(Gerlachovský štít), amely a főgerinctől déli irányban kihajolva 2655 m
magasságot ér el. A csúcs tulajdonképpen egy észk-déli irányban húzódó, kb.
700 m hosszú hegygerinc, amelyen több csúcs – pl.
a Hátsó-Gerlachfalvi-csúcs (Zadný Gerlachovský štít), a
Kis-Gerlachfalvi-csúcs (Kotlový štít, 2601 m), és középen maga a főcsúcs – is
van. A Kis-Gerlachfalvi-csúcsból kettényílik a gerinc, és kialakítja a déli
irányból nézve már messziről látható, jellegzetes Gerlachfalvi-katlant
(Gerlachovský kotol).
Egy kis történelem
A csúcs első megmászója 1834-ben
sógorával, két ismeretlen zergevadász társával, valamint Spitzkopf (Urbán)
Mártonnal együtt Still János alsóerdőfalvai tanító, a Tátra egyik legjobb
ismerője és avatott vezetője volt. Később többen is maguknak vitatták a csúcs
első megmászásának dicsőségét, de ezt egyikük sem tudta hitelt érdemlően
bizonyítani.
Still János volt a vezetője a csúcsra irányuló első
turistavállalkozásoknak is, amikor 1872 augusztusában egy Franz Holst nevű
diák, majd 1874. augusztus 7-én Horvay Sámuel teherhordó (később szintén
vezető) kíséretében Theodor Steinberg és Hugo Elsner gnadenfeldi turisták
mászták meg a csúcsot. 1874. augusztus 31-én mászta meg a csúcsot a neves
geográfus és földrajzi felfedező, dr. Déchy Mór, aki Döller Antal, Schwartz
Pál, Jozef Schäferling társaságában, Still János vezetővel és Horvay Sámuel
teherhordóval elsőként jutott fel a Gerlachfalvi-próba felől a csúcsra. A
csúcson egy sziklarésben elrejtve egy palackot talált, benne Still, Steinberg
és Holst névjegyével. Emellett talált egy másik palackot is, amelyet valószínűleg
az 1868-ban a csúcson járt osztrák katonai térképészek hagytak hátra.
Sokáig nem ezt a csúcsot
tartották a Magas-Tátra legmagasabb csúcsának, pontos magassága csak 1839-ben
lett megállapítva, Greiner Lajos mérései által. Korábban a liptóiak a Krivánt,
a szepességiek a Lomnici-csúcsot, míg a lengyelek a Jég-völgyi-csúcsot
tartották a legmagasabbnak, és bizony még turista körökben is több évtizednek
kellett eltelnie ahhoz, hogy egységesen elfogadják a Gerlachfalvi-csúcs
elsőségét.
1894-ben, a millenniumi ünnepségekre való készülődés
időszakában felmerült a csúcs átkeresztelésének kérdése, amikor az MTE egyik
alapító tagja, dr. Mihálovics Béla a magyar királyság megteremtőjéről Szent
István-hegy névre javasolta átkeresztelni. Ez a terv azonban nem talált
támogatókra, így a csúcs neve 1897-ig nem változott, ekkor Ferenc József
jóváhagyta az ország legmagasabb csúcsának Ferenc József-csúcsra való
átkeresztelését. A lengyelek 1918 után egy ideig Lengyel-csúcs (Szczyt Polski)
néven ismerték, míg a csehszlovák irodalomban 1918 után Legionáriusok-csúcsa (Štít
Legionárov) néven szerepelt. 1949-től csehszlovák neve egy ideig Sztálin-csúcs
(Stalinov štít) volt, de napjainkban a magyar, a szlovák és a lengyel
nómenklatúrában is eredeti nevét viseli.
1896. július 18-án a csúcson
millenniumi emléktáblát helyeztek el. A 80 x 60 x 8 cm nagyságú, 146 kg súlyú,
fekete dioritból készült emléktáblát Egenhoffer Teréz terve alapján készítették
el, és Galkó József hegyivezető irányításával egy 35 főből álló hegymászócsapat
segítségével a csúcsra felszállítva ő maga avatta fel a csúcson. Az emléktábla
felirata az alábbi volt:
A MAGYAR NEMZET
HONALAPITÁSÁNAK
EZREDIK
ÉVFORDULÓJA EMLÉKÉRE
ELSŐ FERENCZ JÓZSEF
BÖLCS URALKODÁSA 48 ÉVÉBEN
1896
IME A LEGMAGASABB OLTÁR
EZREDÉVES HAZÁNKBAN
ÚJ EZERESZTENDŐT KÉR AZ
EGEKTŐL IMÁNK.
Magyarországi Kárpát egyesület.
Az 1919-ben előbb megrongált,
majd 1920-ban, a csehek által valószínűleg gránáttal felrobbantott emléktábla
egyik darabját évekig tartó kutatás végén Grósz Alfréd találta meg, míg második
ismert darabjára 2003 nyarán barátom és ezúttal hegyi vezetőm, Bácskai Gusztáv
lelt rá, tudatos keresés eredményeképpen.
A csúcs első téli megmászására
1905. január 15-én került sor, amikor Janusz Chmielowski és Jordán Károly három
vezető (Klimek Bachleda, id. Franz János és id. Spitzkopf Pál) segítségével jutottak
föl a csúcsra.
A csúcs megmászása
A Gerlachfalvi-csúcs magassága és
panorámája hegymászók tömegeit vonzza. A csúcsra nem vezet jelzett turistaút,
turisták csak hegyi vezető kíséretében mászhatnak fel rá, önállóan csak
igazolvánnyal rendelkező hegymászók számára engedélyezett a csúcsra történő
feljutás. A Tátra legmagasabb pontjára több irányból, több útvonalon is fel
lehet jutni. Június végén mi a leggyakrabban használt, egyszersmind a
legkönnyebbnek tartott útvonalat választottuk. A Felkai-völgy Virágoskertjéből
indulva a Gerlachfalvi-próbán át indultunk a Katlan-rés, majd onnan tovább a
csúcs irányába, aztán már a csúcs elérése után a Batizfalvi-főszakadékban, a
Batizfalvi-próbán keresztül ereszkedtünk le a csúcsról. Guszti már jól ismerte
ezt az útvonalat, több alkalommal is járt már ebből az irányból a csúcson, így
teljes egészében rábíztam magam életem első Gerlach-túrája során.
A Sziléziai-ház felújítása miatt abban
az évben nem voltak könnyű helyzetben a csúcsra indulók, sem a vezetős mászók,
sem mi, akik önállóan vágtunk neki az útnak. Mi a szabadban történő éjszakázást
választottuk, mégpedig a Felkai-tó, egyszersmind a beszállás közelében. A
Tátrai Nemzeti Park területén tilos a bivakolás, de mivel a Sziléziai ház jó
ideig nem fogadott vendégeket, ez a helyzet egy kis szabálytalanságra
kényszerített minket. Nem voltunk azonban egyedül, mások a ház közvetlen
közelében, sátorban várták a hajnalt, ami úgyszintén nem megengedett a
Magas-Tátrában.
Kellemes hőmérsékletű éjszaka
után a nap első sugarai már ébren találtak, fél 5-kor nekivágtunk a
Felkai-völgynek, hogy az Örökös-eső sziklafala alatt kellően bemelegedjenek az
izmaink. Gyorsan felértünk a Virágoskertbe, ahol már előző nap megkerestük a
beszálláshoz vezető, jelzés nélküli ösvény elágazását. 6 órakor egy kisebb
hófoltot keresztezve érkeztünk meg a beszálláshoz, a Katlan-rés felé vezető út
kezdetéhez. A Gerlachfalvi-próba szikláiról pár évvel ezelőtt valakik (egyes
hírek szerint a fizetős turistákat a csúcsra segítő hegyi vezetők…) leszerelték
a láncokat, így csak a sziklákba ágyazott vashágcsók és a láncok egykori
tartógyűrűi nyújtottak kapaszkodási lehetőséget. Ennek ellenére a sziklafal nem
számít különösebben nehéz próbatételnek, a tetejéről viszont már napsütésben
szemlélhettük az előttünk álló, Katlan-résig vezető utat. Hátranézve a
Felkai-völgy felső része még árnyékban volt, a Kis-Viszoka és a Bibircs komoran
tekintettek ránk.
Jó tempóban haladtunk felfelé,
útközben egy zerge keresztezte utunkat, és az Ördög-hát szaggatott sziklaszirtjei
percről percre közelebb kerültek hozzánk. Az egyre meredekebb úton a Katlan-rés
már csak karnyújtásnyi távolságban lévőnek tűnt, mégis majdnem 8 óra lett, mire
felérkeztünk. Itt aztán a várt, csodálatos panoráma fogadott minket.
Visszatekintve a Virágoskertet már megvilágították a csúcsok fölött áttörő
napsugarak, mellettünk a Katlan-torony szinte kézzelfoghatónak tűnt, míg nyugat
felé a Gerlachfalvi-katlan fölé tornyosuló Dromedár-hát sziklafala már
napfényben fürdött. A Katlan-résben megreggeliztünk, ezalatt két szlovák
vezetős csapat is utolért minket, és innen szinte már együtt haladtunk velük a
csúcsig.
Továbbindulva hamarosan
megpillantottuk a Kis-Gerlachfalvi-csúcsot, majd ahogy haladtunk a csúcs
irányába, egyre tágabb bepillantást nyertünk a Gerlachfalvi-katlan törmelékkel
teleszórt, kietlen medrébe. Élénk rózsaszínű apró kankalinok (Primula minima)
szegélyezték az utat, mind több csúcs vált kivehetővé, és persze lassacskán
mind több csúcsnál magasabbra kerültünk. Utunk elhaladt a Karcsmar-csorba
mellett, ahonnan be lehet látni a Tátra egyik nevezetes vályújába, a
Karcsmar-folyosóba. Hamarosan láthatóvá vált a Koncsiszta gerince, egyszersmind
a Batizfalvi-völgy keleti oldala, ugyanekkor dél felől fátyolfelhők
gyülekeztek, amelyek azonban nem zavarták meg túránkat. Tisztán kivehetővé vált
a Tátra-csúcs, a Tengerszem-csúcs, háttérben a Kriván, majd kb. 45 perc
elteltével végre megpillantottuk magát a Gerlachfalvi-csúcsot is, ami azonban
ekkor még több mint egy óra járásra volt tőlünk. Éles sziklalépcsőkön, széles
bordákon, meredek táblákon vezetett az út egyre feljebb, és egyre közelebb a
csúcshoz. Az utolsó szakasz aljában kereszteztünk egy hosszú, lefelé szélesedő,
elég meredeknek tűnő hólejtőt, amiről ekkor még nem sejtettem, hogy ezen fog
vezetni a visszautunk. A hómező után pár méter láncos út következett, majd ezt
is magunk mögött hagyva, pontban 10 órakor megérkeztünk a Magas-Tátra
legmagasabb csúcsára, a Gerlachfalvi-csúcsra. Mit mondjak, felejthetetlen
érzés, csodálatos élmény volt… Csak a velünk együtt haladó, kevéssel előttünk
felérkező vezetős csoportok tagjai voltak a csúcson, így azonnal előkerültek a
fényképezőgépek, készültek a csúcsfotók, majd a panorámafotók. Panoráma pedig
volt, nem is akármilyen. Aki állt már egy magashegység legmagasabb pontján,
annak bizonyára nem kell ecsetelnem azt az érzést, ami akkor tölti el az
embert, amikor az összes környező, részben már bejárt csúcsnál magasabban
állunk, a csúcsot jelző kereszt mellett. Nem szégyellem, nekem, mint a Magas-Tátrát
a végletekig szerető és tisztelő embernek gyomorszorító érzés volt. A következő
egy-másfél óra a látvány fényképezőgép általi, valamint érzékszervi
megörökítésével telt. Fotók sokaságát készítettük a káprázatosan tiszta időben,
némely csúcsról többet is, még jó, hogy anno valaki feltalálta a digitális
fényképezőgépet.
Sajnos azonban minden jónak vége
szakad egyszer, így nekünk is össze kellett szedelőzködnünk, hiszen várt ránk a
nem kevésbé nehéz visszaút. Beírtuk nevünket a csúcson található, állapotából
ítélve nem túl régen elhelyezett csúcsdobozban található csúcskönyvbe, majd
lefelé vettük az irányt. A rövid láncos szakaszon leereszkedve máris a
Batizfalvi-főszakadékban voltunk, ahol a biztonság kedvéért kötéllel kötöttük
össze magunkat, így ereszkedtünk le a meredek, de teljesen jól járható, kásás
hómezőn. A hosszú hómező alját elérve eltettük a kötelet, és innen már
sziklalépcsőkön, néhol törmeléken jutottunk egyre lejjebb. 1 óra elteltével
értük el a Batizfalvi-próbát, amelyről szintén leszerelték a kapaszkodást
segítő láncokat, de a vashágcsók megfelelő kapaszkodási lehetőséget
biztosítottak. A próba alsó részét aztán már ki is hagytuk, ehelyett nyugat
felé átvágtunk a főszakadék alján összegyűlt nagyobb hómezőn, és csakhamar a
Batizfalvi-völgy felső katlanában voltunk. Innen már látszott a szép fekvésű
Batizfalvi-tó víztükre, de ebből a magasságból a Kápolna csúcsa sem tűnt nagy
feladatnak. Guszti kacérkodott is a gondolattal, bennem viszont mély nyomot
hagyott a Gerlachfalvi-csúcs, én csakis a Tátra legmagasabb csúcsát tűztem
célul magam elé erre a napra, így szívfájdalom nélkül mondtam le egy újabb
csúcs megmászásának lehetőségéről. Így aztán Guszti sem indult el, de őt még
hajtotta egy újabb, ismeretlen terület bejárásának vágya, így a Batizfalvi-tótól
a Gerlachfalvi-katlan felé vette az irányt. Ez a katlan a csúcs délkeleti
lejtőjén képződött mély völgyfenék, melynek legmélyebb pontja kb. 10 m-rel alacsonyabban
van a katlan küszöbénél.
Valamivel
2 óra után értük el a Batizfalvi-tavat, ahol kihasználtuk a túra- és fotós
szempontból is kedvező időjárást, minden irányból igyekeztünk megörökíteni a
tavat, valamint a partján talált pettyes tárnicsokat (Gentiana punctata).
Miközben én a csúcs megmászásának élményét fokozatosan feldolgozva a
Magisztrálén bandukoltam visszafelé, Guszti a katlan peremét bejárva érkezett
vissza a Sziléziai ház közelében hátrahagyott csomagjainkhoz. A katlan fölé
ekkor már felhő ereszkedett, de a Nagyszalóki-csúcs irányába szemet
gyönyörködtető kilátásban volt részem. Ezekkel a képekkel zárult életem egyik
legszebb tátrai túrája, és az azóta eltelt időben egyre erősebb bennem az
elhatározás, hogy alkalomadtán ismét nekivágjak ennek a hosszú, fáradságos, de
mégis felejthetetlen élményeket nyújtó csúcsnak.
Lejegyezte:
Nagy Árpád