Nagyon elszomorító az utóbbi idők
baleseti statisztikája a Tátrában. Tíz nap alatt 14 halott, és további
balesetek, melyek közül némelyik szintén könnyen tragédiával végződhetett
volna… Le kell szögeznünk, hogy a hivatalos szervek (TOPR, HZS) részéről
általában távirati stílusú bejegyzés érkezik a konkrét balesetekről, tehát nem
derülnek ki olyan részletek, amik az ilyenkor oly fontos tanulságok levonására
alkalmasak. Ennek ellenére, illetve
számos hajmeresztő történetet (legutóbbi a „négykézlábas” videó) ismerve
könnyen megállapítjuk az áldozatok felelőtlen viselkedését, elégtelen
felszerelést, tudáshiányt stb.
Bár a hegyimentők, vagy akár a kívülállók szempontjából is
vannak tipikusnak mondható esetek, mindegyiknek megvan a saját története,
jócskán megtűzdelve személyes tényezőkkel és döntésekkel, melyek egész sora
vezet egy túra végkimeneteléhez. Eddig nem túl hosszú tátrai pályafutásom során részt vettem egy
sor különböző túrán, nyáron és télen egyaránt, kipróbálva a jégmászást is.
Mindig igyekeztem utólag átgondolni a jövőre nézve hasznos tapasztalatokat, és
nem utolsó sorban kialakítani egy olyan szemléletet, amely a hegyekben
„egészséges”. Talán a legfontosabb, amit tanultam, hogy egy túra nem attól
sikeres, hogy a csúcsot elérjük, hanem attól, hogy jó döntéseket hozunk
indulástól érkezésig. Az alábbiakban
megosztok két történetet, ami jól szemlélteti ezt:
![]()
Első komolyabb mászótúránk a Gerlachra vezetett,
Felsőhágiból a Batizfalvi-völgyön és a Tetmajer-horhoson át a Martin-úttal
befejezve. Minden úgy ment, ahogy terveztem: időben jók voltunk, a biztosítás
menetből, hármas partiban a III-as nehézségű gerincen, a Batizfalvi-próbát is
megtaláltuk a ködben, aztán szépen le. Ilyen egy sikeres túra. Leszámítva, hogy
túl sok felszerelést pakoltam, emiatt túl nehéz volt a rosszul beállított
(ezért kicsit hátra húzó) táskám. Nem a saját tempómat diktáltam, túl gyorsan
tettük meg a túra első felét, és valószínűleg a táplálkozásom sem volt
megfelelő; 2500-on, a Tetmajer-horhosban már fájt a fejem. Még csak ezután
szálltunk be… A csúcson már kifejezetten rosszul éreztem magam (micsoda
élmény!), lefelé a Batizfalvi-szakadékon hátul poroszkáltam, kétszer is fenékre
ültem, a tótól pedig már egy korty vizet sem ittam, teljes apátiában botorkáltam
le az autóhoz, csak a szálláson a zuhany alatt térve kissé magamhoz. Tanulság
bőven akadt, néha vissza is gondolok rá, de sohasem örömmel…
![]()
Pár éve, a másik esetnél, közelébe sem jutottunk a Közép-orom
csúcsának, ahol egy mászásilag könnyűnek nevezhető kuloárban, a
Sárga-fal-csorbába menet egész barátságtalan környezetben találtuk magunkat:
csúszott az egész a nedvességtől, elindult az apró törmelék a lábunk alatt, a
biztosnak tűnő fogások mozogtak.
Biztosításra alkalmatlan terület. Megálltunk kb. a közepén, és szép
óvatosan visszavonultunk. Könnyen lehet, hogy feljutottunk volna, aztán
valamivel nehezebben, de talán vissza is. Vagy máshogy alakult volna, amire
minden esélyünk megvolt, és otthagyjuk a fogunkat egy II-es nehézségű útban…
Két tanulsága van az esetnek: az egyik, hogy érdemes egy-két
fokozattal nehezebb, de jól biztosítható útra voksolni, mint alsó kategóriás
törmeléken balettozni. A másik, ami mindenki számára hasznosítható, és az
utóbbi idők balesetei is elkerülhetők lettek volna: ha tudod, hogy valami balul
sülhet el, de nem tudod, hogyan úszhatnád meg (azon kívül, hogy a szerencsére
bízod magad), érdemes visszafordulni. Egy tapasztalt mászó több veszélyforrást
ismer/vesz észre, de a legtöbb körülmény, ami az életedre törhet, zsigerileg is
érezhető. Ráadásul a döntés a hogyan továbbról mindig eseti, és nem annyira a
rutintól, mint a pillanatnyi helyzettől és értékeléstől függ. Szociológusok is
biztos egyetértenek ebben.
A mostani helyzet a Tátrában, a sok jó idővel és enyhe
lavinaveszéllyel, ugyanakkor mindenütt előforduló jegesedéssel nagyon csalóka.
Én a magas számú tragédia okát ebben a kettősségben látom, azaz, hogy egyfelől
nagyon csábító a hegy, másrészről kifejezetten nem az.
Ez a szituáció fájó döntési helyzeteket eredményez, ahol a
helyes utat választani még akkor is nehéz, ha pontosan tudjuk, mit
kockáztatunk. Ez mindenkire egyformán vonatkozik, induljon akár egy
menedékházhoz, akár a Weber-csúcs északi falába: utálunk visszafordulni. Az ember nem lemondóan indul a hegyekbe, hanem
kiéhezve a kalandra. A veszélynek sem vagyunk mindig egyformán kitéve, illetve
nem ugyanúgy és ugyanakkor érzékeljük. A legtöbb bajt langyos unalom előzi meg,
az éles szituációkat pedig megoldjuk, mert jobban koncentrálunk.
Emlékszem, amikor először mondták, hogyan akad el a hágóvas
a gatyában, mosolyogtam, mondván, hogy járni azért csak tudok. Aztán pár
túrával később elakadt. Majd nemsokára még egyszer. A lyukak ma is ott
virítanak a méregdrága nadrágomon, mintegy rám szólva: „Figyelj oda!”
Eszembe jut, hogy jégmászás közben, statikus helyzetben,
néha milyen nehezen fogja a jeget a szerszám. Vagy belecsapok, és egyszerűen
csak kitörik. Aztán akaratlanul is
belegondolok a közelmúlt eseményeibe, mintha velem történne; hogy csúszom
valahol lefelé, és próbálom kitekert pózban belevágni a csákányt ugyanabba a
jégbe. Egyszer, majd még egyszer. Aztán már tökmindegy… Hát így megy ez, sajnos
ilyen egyszerű.
Vigyázzunk magunkra, és hozzunk felelős döntéseket!
Írta: Wunderlich Balázs; Fotók: Vakán Attila, Kukoda Károly
és Simon Róbert
