Vadorzók nyomában a Vadorzó-hágóban Hír

Nagy Árpád

2015/10/09

Hirdetés

Ebben az évben bakancslistám első helyén szerepelt a Vadorzó-hágó. Több mint 10 éve nem jártam itt, ezért már nagyon vártan a napot, amikor végre elindulhatok. Különböző okokból megszokott társaim közül ezúttal senki nem tudott velem jönni, ezért egyedül vágtam neki ennek a túrának. A hajnali indulás után kora reggel érkeztem meg a jól ismert parkolóba (984 m), ahol az itt általában megszokott kellemetlen hideg fogadott. Részben ezért, részben pedig azért, mert hosszú út állt előttem, a Halastóig viszonylag gyorsra vettem a tempót. Kora reggel lévén még fotózni való sem nagyon akadt, csupán a Hajfű-tisztáson álltam meg két percre, amíg lefotóztam a hágót, így bő másfél óra alatt megérkeztem a Tátra legnagyobb, egykor részben magyar földön elterülő tavának partján álló Halastavi menedékházhoz (1406 m).

Nem sokat időztem, egy korty ásványvíz után máris folytattam az utat. Továbbra is jó tempóban keletről kerültem meg a tavat, majd a Tengerszemhez vezető, sokszor megjárt és jól ismert emelkedőn már normál hegymenetre váltottam. Ekkor még alig járt arra valaki rajtam kívül, de biztos voltam benne, hogy az arra járók többsége sem lesz sokáig az útitársam, hiszen a kora reggel a Tengerszemnél megforduló turisták többségének a Tengerszem-csúcs (Rysy, 2499 m), Lengyelország legmagasabb csúcsa a célpontja. Ez a sejtésem később be is igazolódott, hiszen a Tengerszemtől (Czarny Staw pod Rysami, 1581 m) a hágóba vezető zöld jelzésen egész nap nem találkoztam tíznél több turistával.

Néhány perccel 10 óra előtt vágtam neki a Tátra egyik legszebb fekvésű tavának partjáról a hágóba vezető zöld jelzésnek. Innen már megfontoltabb tempóban haladtam, hiszen emlékeztem, hogy rövid, de annál meredekebb út vezet felfelé. Nos, jól emlékeztem, hiszen egy-két néhány méteres pihentető szakasztól eltekintve az út a hágóig folyamatosan emelkedett, a legtöbbször viszonylag meredeken. Ennek ellenére jól lehetett haladni, az út végig jól látható és megfelelően jelzett. Az emelkedő az alsó részén nagy ívben kanyarodik be a Menguszfalvi-csúcsok által közrefogott, Bendő (Bańdzioch) nevű katlanba, melyben elsőként egy egymás melletti két ágból álló kis vízesés vonja magára a figyelmet. A Bendőben néhány meredek sziklavályú megmászása következett, ezekben helyenként a sziklafalba erősített hágcsók segítik a kapaszkodást.

Szeptember közepét írt a naptár, így az északi oldalon vezető úton a természetfotósok kedvencének számító, deres virágokat, a sziklamélyedésekben pedig befagyott víztócsákat láttam és fotóztam. A felsőbb részeken több helyen is megfagyott a sziklákon folydogáló víz, emiatt ezek a rövid jeges szakaszok fokozott óvatosságot igényeltek. A legfelső sziklavályúból egy kis kilátópontra érkezik az út, ahol lehet egyet szusszanni, és gyönyörködni, elsősorban a Halastóra nyíló kilátásban. Még néhány forduló, kisebb vályúk, sok sziklalépcső, és az út megérkezik a hágóba vezető út egyik legszebb részére, a Vadorzó-kilátóba (Kazalnica, 2159 m). Itt aztán valóban érdemes időzni egy kicsit, egyrészt az innen nyíló kilátás megörökítése, másrészt az út utolsó szakasza előtti rápihenés céljából.

Már a felfelé vezető úton is sokszor érdemes megállni, és körbenézni, hiszen a Bendőben vezető út során végig szép kilátás nyílik a Halastóra, valamint többször a Tengerszem egy kis részére. Ahogy egyre magasabbra jutunk, a távolban feltűnik, a Miedziane-hágó, aztán kicsivel később a Liptói-határhegy, majd ezek mögött a Svinica, a Sas út gerince és csúcsai. Kelet felé a Békás-gerinc, a Kis- és Nagy-Békás-csúcs, majd a Dénes-csúcs, végül kellő magasságból a Tengerszem-csúcsra vezető út legfelső része is jól látható.

Miután a Vadorzó-kilátóban magunkba szívtuk a környező csúcsok, gerincek, a lábunk alatt elterülő tavak látványát, már csak egy hosszú rámpa vár ránk, amely számomra azért is különösen érdekes, mert ezt ábrázolja egyik kedvenc tátrai képeslapom, a Feitzinger kiadónál 1902-ben megjelent „Lemenet a vadorzó-hágóról a tengerszemhez” című lap. Erre a részre jól emlékeztem korábbi túrámról, így tudtam, hogy ennek végén úticélom, a legendákkal övezett Vadorzó-hágó (Mengusovksé sedlo / Mięguszowiecką Przełęcz pod Chłopkiem, 2307 m) vár rám.

Természetesen ezúttal sem volt másképpen, jó tempóban néhány perccel déli 12 óra után érkeztem meg a hágóba. A hágó sejtelmes nevét azokról a vadorzókról kapta, akik Galíciából gyakran ezen a hágón keresztül jártak át Szentiványi gróf vadban gazdag területeire. A lelőtt vadakat itt nyúzták meg és zsigerelték ki, s a bőrükbe kötött hússal itt osontak vissza. Gyakran került sor véres csatákra a vadorzók és a vadőrök között ezeken a szirteken, és bizony nem egyszer holtak is maradtak az összecsapások helyszínén. Ma már nyoma sincs ezeknek a véres eseményeknek, a hágóba napjainkban már csak a lengyel oldalról érkező turisták, valamint a közeli csúcsokra induló hegymászók járnak, a szlovák oldalról ide vezető, egykor jelzett turistautat ugyanis a Tátrai Nemzeti Park az 1970-es évek végén lezárta.

A nemzeti park előírásai sem tudják viszont korlátozni a hágóból nyíló meseszép kilátást. A hágóban hirtelen kitágul a tér, dél felé a lábunk alatt terül el a Hincó-tavi-katlan, benne a Magas-Tátra szlovák oldalának legnagyobb tavával, a Nagy-Hincó-tóval. Ez az a hágó tehát, ahonnan a bakancsos turisták egy helyről láthatják a Tátra szlovák és lengyel oldalának legnagyobb tavait. A hatalmas tó hátterében ismerősként köszönt vissza a többször megmászott Kapor-csúcs, a csúcsok sorát felvonultató Bástya-gerinc, a Csorbai-csúcs és a Triumetal. Hátrafordulva a Lomnici-csúcs, a Jég-völgyi-csúcs, a Vörös-tavi-csúcs és a Fehér-tavi-csúcs uralja a látóhatárt, háttérben a Bélai-Tátrával.

Nem feledkezhetünk meg a hágó lengyel nevének névadójáról sem. A hágó lengyel neve (Mięguszowiecką Przełęcz pod Chłopkiem) ugyanis magyarra fordítva annyit tesz, hogy „Menguszfalvi-hágó a Parasztocska alatt”. Ez a bizonyos Parasztocska pedig nem más, mint a hágó keleti szélén magasodó, mintegy 15 méter magas, már a Halastótól is jól látható sziklatorony. Természetesen ezt is, a tavakat is, a közeli és távoli csúcsokat is lefotóztam, majd mintegy órányi pihenő után a felfelé megtett úton elindultam lefelé.

Másfél óra múlva ismét a Tengerszemnél voltam, ahol ekkor már a reggel látottnál jóval több turista nyüzsgött. Nem is időztem közöttük sokáig, a Halastó és a partján álló menedékház felé folytattam az utat. Rövid időre betértem egyik kedvenc tátrai menedékházamba, ahol ezen a délutáni órán nyoma sem volt a nyári zsúfoltságnak. Beálltam a sorba, és rövid várakozás után az itt megszokott finom bablevessel (Fasolka po bretońsku), majd utána egy még finomabb almás süteménnyel (Szarlotka) pótoltam az elveszített energiát. Ezt követően már csak egy hosszú gyaloglás volt előttem a parkolóig, ezt másfél óra alatt megtettem, így délután 5 óra előtt néhány perccel visszaérkeztem az autóhoz.

Összességében az út nehezebb volt, mint amire sok év távlatából emlékeztem, a Tengerszemtől a Vadorzó-kilátóig egy-két rövid pihentető szakasz kivételével folyamatosan és viszonylag meredeken emelkedett. Az onnan a hágóba vezető rámpa már kicsit enyhébb, mindezekért viszont kárpótlást nyújt az a kilátás, ami fent fogadja az embert. A nap mérlege 23 km, 1400 méter szint. Ebből 15,4 km aszfalton, majd a Tengerszemtől a hágóba vezető 1,8 km távon 720 méter szintemelkedés, gyakorlatilag szintcsökkenés nélkül. Nehéz, de nagyon szép túra, amelyet kellően korai indulással, az aszfaltúton a szokásosnál kicsit erősebb, majd a meredek részeken normál tempóban bárki megtehet, aki rendelkezik némi tátrai tapasztalattal.