Ha júliusban vagy augusztusban kirándulunk a Tátrában, a
legnépszerűbb turistaútvonalak zsúfoltságát látva az lehet a benyomásunk, hogy
a nemzeti parkban több ember él, mint állat. Ez azt a téves benyomást keltheti,
hogy a turisták irányítják a nemzeti park életét. Mindenkinek, aki gyakran vagy
ritkábban ellátogat a Tátrába, tudnia kell, hogyan kell viselkednie, ha vadon
élő állatokkal találkozik. Elsősorban azokról a vasszigorral betartandó
előírásokról van szó, melyet a nemzeti park munkatársai megpróbálnak a turisták
fejébe kódolni, és amelyeknek alapszabályai a következők: nem zavarni, nem
etetni. Nem az a lényeg, hogy milyen gyakran ismételgetjük magunkban ezeket a
mondatokat, fontosabb megértetni az emberekkel ennek a két fogalomnak a
lényegét.
Nem zavarni: ne menjünk közel, ne dobáljuk kövekkel,
tartsunk távolságot, húzódjunk messzebbre. Minél nagyobb az állat, annál
távolabb kell kerülnünk tőle. Ami persze nem jelenti azt, hogy ha egy
mormotával találkozunk, akkor karnyújtásnyira közel mehetünk hozzá. Soha nem
tudhatjuk, hogy az állat szándékosan került-e az utunkba, vagy egy nagyobb
ragadozó elől menekül. Maradjunk tehát a háttérben, ne kerüljünk az állattal
kölcsönhatásba. Hogy miért? Az ő nyugalma és a mi biztonságunk érdekében, de
mindenekelőtt azért, hogy tiszteletben tartsuk a természet szabályait.
Nem etetni: ez az első szabály kiterjesztése, amely igen
logikusnak tűnik, még ha nem is látszik indokoltnak tovább szélesíteni ezt a
témát. Ahogy az éveken át végzett megfigyelések mutatják, kevés olyan szabály
van, amely ennyire nyilvánvalóan fontos. Az olyan állat, aki megtanulja, hogyan
kerülhet kapcsolatba az emberrel, nem csak természetes ösztönei lassú
hanyatlásának van kitéve – amely lehetővé teszi számára a túlélést a vadonban
–, de ami nagyon fontos: vegyes üzenetet kap az embertől.
Egyrészt természetes ösztönei miatt tartózkodik az emberrel
történő találkozástól, másrészt ha táplálékot kap tőle, megnő az ember iránti
bizalma, ami viszont további félelmeket szülhet az állatban. Hogy nem bolondul
meg ettől? Az emberrel történő találkozás tapasztalatai rossz irányba viszik az
állatok viselkedését, ennek hatására kiszámíthatatlanná válhatnak. Nem
tudhatjuk, hogyan reagálnak egy találkozásra. Ha gyakran szerez pozitív
tapasztalatokat, túlságosan bizalmas lehet, később kitartóvá, majd akár agresszívvá
is válhat. Utóbbi az emberi kapcsolat elvesztése miatti félelem miatt
következhet be.
Az ember és a vadon élőállatok találkozásának speciális
esete áll fenn, ha a természetes félelmét már elvesztett állattal találkozunk.
Amikor távolodunk tőle, ő makacsul követ minket, nem mutat félelmet. Ebből
nagyon nehéz kitalálni, hogy az állat beteg, agresszív, felborult a
hormonháztartása, vagy veszett. A nem szakemberek számára ennek megállapítása
szinte lehetetlen. Vagy talán csak annyi történt, hogy velük kapcsoltban mások nem
alkalmazták a cikk elején felsorolt két alapszabályt? A nemzeti parkban élő
háziasított állatok száma erősen függ attól, hány ember szegi meg a
szabályokat.
A Tátrában a rókákat, a havasi szürkebegyet, a pintyeket és
szajkókat, valamint a mókusokat lehet legkönnyebben megszelídíteni. A
természetvédők emlékeztetnek arra, hogy akár az ő, akár más fajok etetése
gyakran az állatok számára a halálos ítélettel egyenértékű. Erre sajnos példa
is akad, mégpedig a Tátrában élő Magda nevű medve, akit a turisták rendszeresen
addig etettek, amíg egy állatkertben kellett elhelyezni, ahol aztán gyorsan
elpusztult. Hasonló sorsra jutott ennek a medvének a kölyke is.
