Július
23, reggel 4 óra 30 perc. Ébresztő a Poprádi-tavi hegyi szálló 207-es
szobájában. Gusztival és Évával már előző estére szobát foglaltunk a Poprádi-tó
partján álló szállóban, hogy a lehető legjobb kondícióban induljunk a Magas-Tátra
emblematikus csúcsának megmászására. A korai ébresztő után csomagolás, reggeli,
majd némi készülődés és a túrakönyvbe való bejegyzés után 5:25-kor léptünk ki a
szálló ajtaján. Kint felhős idő és enyhe szél fogadott, fejünk felett felhők
vonultak. Nem erre készültünk, az előrejelzések alapján nem erre számítottunk,
de nem volt mit tenni, ilyen körülmények között vágtunk neki Guszti vezetésével
a Poprádi-tó partjáról az Omladék-völgybe vezető ösvénynek.
Az
útnak ez a része ismerős volt számomra, hiszen néhány évvel korábban egy nyári
tanfolyamnak nevezett kiránduláson többször megjártam ezt az útvonalat.
Nagyjából emlékeztem a vonalvezetésre, a meredekségre, így túránk első,
egyenletesen emelkedő szakasza nem okozott meglepetést. Az
Omladékvölgyi-Jeges-patak mellett állandóan a felhőket kémleltük, titkon abban
bíztunk, hogy a napfelkeltével együtt szétoszlanak a fejünk felett, de mint
később kiderült, ebben csalódnunk kellett. A törpefenyő övezetet magunk mögött
hagyva hamarosan megérkeztünk az útvonal első tájékozódási pontjára, az
Omladék-völgyi-lapályra. A lapályon a patak több ágra osztódva zöldellő nedves rétet
képez, buja zöld növényzettel. Egyes vélekedések szerint a geológiai értelemben
nem túl távoli múltban itt egy tó terült el, erről azonban egyetlen történelmi
feljegyzésben sem esik szó. A lapályt magunk mögött hagyva újabb emelkedő
következett, és 6:40-kor az Omladék-völgy fővölgyéből északra elágazó,
törmelékkel alaposan teleszórt völgyterasz küszöbén álltunk. Innen pillantottuk
meg először mai túránk célpontját, a Tátra-csúcs tömbjét. Ahogy emelkedtünk,
szerencsére a felhők is abban az ütemben emelkedtek előttünk, így maga a csúcs
is láthatóvá vált, ezekben a percekben éppen a csúcsot nyalogatta egy
felhőfoszlány.
A
barátságtalan reggeli szélben nem volt kedvünk sokáig egy helyben álldogálni,
így a főgerinc szebbnél-szebb csúcsait (pl. Ruman-csúcs, Márta-csúcs, Keleti-Vaskapu-csúcs,
Jeges-tavi-csúcs) lefotózva folytattuk utunkat a Tátra-csúcs tömbjétől balra
látható következő tájékozódási pont, a Sárkány-tavi-nyereg felé. A
kisebb-nagyobb sziklákkal alaposan teleszórt völgyfenék görgetegén haladva, a
sziklákon egyensúlyozva fél szemmel az utat jelző kőembereket kerestük, fél
szemmel viszont állandóan a lábunk elé kellett figyelni. Többé-kevésbé az
ideális nyomvonalon haladva 7:15-kor jutottunk olyan magasságba, hogy visszatekintve
már magunk alatt láthattuk az Omladékvölgyi-Jeges-tó (1925 m) víztükrét. Guszti
útközben több lehetséges bivakhelyet rögzített a GPS-ben, majd hamarosan
láthatóvá vált a Sárkány-fal három tornya, a Dubke-torony, a Behn-torony és a
Breuer-torony is.
Újabb
nehezebb, törmelékes emelkedő után 7:50-kor megérkeztünk a
Sárkány-tavi-nyeregbe (2223 m). A nyeregből nagyon szép kilátás fogadott a
Sárkány-tavi-katlan, valamint a katlanban fekvő Sárkány-tó (1961 m) irányába. Visszatekintve
az Omladék-völgy törmelékes, egy-két kisebb fűfolttal tarkított feneke volt látható,
felnézve, az előttünk álló utat kémlelve viszont a kilátást továbbra is erősen
korlátozó felhőktől túl sokat nem láttunk.
![]()
Ekkor
már a Tátra-csúcs tömbjének lábánál álltunk, Guszti ismerte a terepet, így a
felhők ellenére egyértelmű volt a további haladási irány. Tudtuk, hogy meg kell
találnunk a csúcsra vezető főszakadékot, mint a Tátra-csúcsra vezető
legideálisabb útvonalat. Ennek csak annyi nehézsége volt, hogy több, egymás
melletti szakadék is barázdálja a csúcstömb déli-délkeleti oldalát, melyek
alulról nagyon egyformának tűnnek. A helyes útvonal megtalálásához így
mindenképpen helyismeret szükséges, ezzel hármunk közül Guszti rendelkezett. A
Sárkány-tavi-nyerget egy rövid pihenő után magunk mögött hagyva kb. 15 perc
múlva érkeztünk meg a keresett főszakadék torkolatához. A felhők miatt a
csúcsok felső rész nem látszott, így még az útvonalat jól ismerő Gusztinak sem
volt könnyű a tájékozódás, de némi keresgélés után, sisakjainkat fejünkre húzva
elindultunk az általunk főszakadéknak vélt kőfolyáson felfelé. Mint később kiderült,
tökéletesen eltaláltuk az utat, és fokozatosan egyre feljebb jutottunk. Nem
tudom, ki hogy van vele, én nagyon szeretem a Tátrában az ilyen árkokban,
szakadékokban vezető utakat, legyen az akár jelzett, akár jelzetlen. Mindegyik
nagyjából azonos meredekségű, amolyan kézzel-lábbal kapaszkodós, megfelelő
meredekséggel, ami egyrészt kicsit fárasztó, másrészt viszont gyorsan fogy a
magasság, rövid szusszanásnyi szünetekkel viszonylag gyorsan nagy magasságba
juthatunk. Ezúttal sem történt másképpen, hiszen 8:50-kor már a későbbi
kiszállást jelentő kisebb párkány mellett álltunk. Guszti itt már jelezte, hogy
közeledünk a csúcshoz, ami már csak néhány tucat méterrel magasodik felettünk. Több
fotót készítettem a főszakadékról felfelé és lefelé egyaránt, őszintén szólva
nem tudtam betelni szépségével, meredekségével, kitettségével. Varázslatos hely…
Visszatekintve
folyamatosan magunk mögött láttuk a Sárkány-tavat, valamint a háttérben a
Csorbai-tavat, majd egy idő után a kettő között feltűnt a Poprádi-tó víztükre
is. Balra előbb csak az Oszterva-nyereg és az Oszterva, majd a Tompa-hegy,
végül pedig a Rét-nyereg és a Koncsiszta csúcsa is megmutatta magát. Jobbról a
Poprádi-gerinc kísérte utunkat, fölötte a Bástya-gerinccel, mögötte pedig a
távolabbi nyugati völgyeket határoló gerincekkel a kicsit homályos háttérben.
9 óra
20 perckor a Tátra-csúcs délkeleti és északnyugati ormát elválasztó oromrés
alatt álltunk, ahonnan egy szinte teljesen lapos, vaskapcsokkal biztosított
táblán felmászva már maga a csúcstömb következik. Éva és Guszti a biztonság
kedvéért itt felvették beülőjüket, és innen már Guszti biztosításával haladtak
tovább. Egy darabig még figyeltem, ahogy beszerelnek, majd nekivágtam az utolsó
métereknek, és 9:35-kor megpillantottam a csúcson álló acélkeresztet.
![]()
Hihetetlenül
jó érzés volt a kettős ormú Tátra-csúcs alacsonyabbik ormán állni (a délkeleti orom
0,7 m-rel magasabb), igazából a Gerlachfalvi-csúcs megmászása óta terveztem ezt
a mászást, úgy látszik, ennek most, 3 évvel a Gerlach után jött el az ideje.
Éveken át csodáltam a Csorbai-tótól ezt a lenyűgöző formájú csúcsot, sokszor
gondoltam rá, milyen érzés lehet a tetején állni. Nos, felejthetetlen érzés
volt, még úgy is, hogy a csúcsélményt a folyamatosan fel-le emelkedő felhők
igyekeztek elrontani. De hiába igyekeztek, nem sikerült nekik. A kilátást, a
panorámát elronthatták, és azt főleg a keleti északkeleti irányban el is
rontották, de az érzés így is az volt, amiért az ember nekivág egy ilyen csúcs
megmászásának. Nem győztem le a hegyet, hiszen azt mi, emberek sosem győzhetjük
le. Mi csak hálásak lehetünk a természetnek, a körülményeknek, amelyek lehetővé
teszik, hogy lábunkkal tapossuk egyik-másik csúcsát. Nekem ezen a keddi napon
megadatott ez az érzés, és már a csúcson állva tudtam, hogy ide egy, a mainál
szebb időben hamarosan vissza kell térjek…
Persze
a csúcsfotók így sem maradhattak el, igyekeztünk kihasználni a pár másodpercnyi
felhőmentes szüneteket, és lefotózni mindent, amit csak lehet. Fotóztam a
Tengerszem-csúcsot és a Dénes-csúcsot, a Nagy-Molnárt és a Rejtett-völgyet, a
Menguszfalvi-Békás-tavakat és a Kapor-csúcsot, a Menguszfalvi-csúcsokat és a
Krivánt, hogy csak a legismertebbeket említsem. De nem maradhatott ki a Ganek –
Ruman-csúcs – Márta-csúcs hármas sem, amelyre az egyik legimpozánsabb kilátás
nyílik a csúcsról, valamint az északnyugati mellékcsúcs, a Róth Márton-csúcs
tömbje sem. A Gerlachfalvi-csúcs, a Közép-orom, a Lomnici-csúcs és a
Jég-völgyi-csúcs a felhők miatt sajnos nem látszott, így ha másért nem, de
ezért mindenképpen vissza kell, hogy térjek ide. Beírtuk magunkat a kereszt
tövében található csúcskönyvbe, amelyben Guszti megtalálta a legutóbbi, ide
vezető mászása során bejegyzett sorokat is.
Egy
óra elteltével, 10:45-kor indultunk lefelé a csúcsról először csak az
oromrésig, mert úgy terveztük, hogy onnan felmegyünk a Tátra-csúcs délkeleti
ormára is. Így hát csak az oromrés alatti vaskapcsokig ereszkedtünk ahol Éva
úgy döntött, inkább ott megvár minket, így a délkeleti oromra csak Gusztival
kettesben mentünk fel. Az oromrés alatt van az útvonal kritikus pontja, itt némi
sziklamászó tudást igénylő fellépéssel indul az út, ami nem is annyira felfelé,
mint inkább majd visszafelé lesz „érdekes”, ezért vittük magunkkal a kötelet és
a beülőket is.
![]()
Az oromrésből rövid traverzálás, majd némi mászás után 11 óra 10
perckor a Tátra-csúcs délkeleti ormán álltunk. A felhők továbbra is
kitartottak, de azért sikerült néhány fotót készíteni a délkeleti
mellékcsúcsról, a Déchy-csúcsról, valamint a tövében található Ruman-tóról, és
egy rövid napfényes ablakot kihasználva a nap egyetlen napsütéses fotóját
magáról az északnyugati oromról. Rövid nézelődés után indultunk is vissza az
oromrés irányába, ahol Éva várt minket. Itt az ereszkedéshez valóban szükség
volt a beülőre és a kötélre, így egymást biztosítva ereszkedtünk vissza az
oromrés alatti kis beszögellésbe.
![]()
A
főszakadékban a felfelé már megtett úton ereszkedve 12 óra után néhány perccel ismét
a kiszállást jelentő kisebb párkányhoz érkeztünk, amely a Kakas-csorbába vezető
traverzálás kezdetét jelentette. Még néhány utolsó fotó a lenyűgöző
főszakadékról, némi folyadékpótlás, és fél egy előtt néhány perccel elindultunk
a Hunfalvy-hágóba történő lejutást lehetővé tevő Kakas-csorba irányába.
Továbbra is kőemberek jelezték az utat, amely többször több irányba elágazott, így
továbbra is kellő helyismeretet igényelt. Így utólag, amikor már tudom, melyik
a Kakas-csorba, nehéz lenne elvéteni, de aki először jár arra, az bizony
könnyen rossz helyre tévedhet, ami akár kellemetlen helyzetbe is sodorhatja az
embert. A törmeléklejtőkön traverzálva több újabb szakadékot kereszteztünk,
ezek jóval törmelékesebbek voltak a főszakadéknál. Az első ilyen szakadék még a
Sárkány-tóhoz vezetett, de a következő kettő torkolatában már nem láttuk a
tavat, csak a Sárkány-tavi-katlan felső részének törmelékes alját. Az előttünk
emelkedő Kapor-csúcs mutatta az irányt, de a felhők szerencsére nem ereszkedtek
lejjebb, így egyetlen percig sem fenyegetett az eltévedés veszélye. Jól
haladtunk, és 12:55-kor már a Kakas-csorbából (2400 m) fotózhattam a Hunfalvy-völgyi
menedékházat, a Hunfalvy-hágót, valamint a hágóból a Tengerszem-csúcsra vezető
kanyargó ösvényt.
![]()
A turistaúton a keddi nap és a felhős idő ellenére emberek
sokasága tartott a csúcsra, melyet azonban a csorbából az egyre jobban
gyülekező felhők miatt nem sikerült lefotóznom. Úgy gondoltuk, a Kakas-csorba a
megfelelő hely, hogy megebédeljünk, elő is szedtük elemózsiánkat, amikor a
fejünk felett gyülekező felhőkből egészen apró szemű jeges eső kezdett hullni
ránk. Mivel a csorbából egy láncos ereszkedés vezet a Hunfalvy-völgy irányába, úgy
döntöttünk, jobb, ha egy esetleges vihar előtt ezt magunk mögött hagyjuk, így
sietősen összepakoltunk, és leereszkedtünk a láncokon. Mire leértünk a láncos
rész aljába, a kezdődő eső is abbamaradt, sőt, kicsivel később még a nap is
kisütött. Itt már levettük és eltettük sisakjainkat, beülőinket,
összecsomagoltuk a kötelet, hiszen az út további szakaszához ezekre már nem
volt szükség. Felszerelésünket hátizsákjainkba rejtve itt már nyugodt
körülmények között megebédeltünk, majd folytattuk utunkat. Már csak egy hosszú,
széles párkányon kellett végigmenni, majd a végén egy-két nagyobb sziklatömböt
megkerülni, és 13:55-kor a Hunfalvy-hágóban, a piros jelzésű turistaúton
találtuk magunkat.
Itt
elváltak útjaink, Gusztiék a Tengerszem-csúcs és a Halastó felé folytatták az
utat, nekem viszont még aznap haza kellett jönnöm, így én a piros jelzésen
lefelé, a Poprádi-tó és a tó alatti parkolóban hagyott autó felé indultam. Két
óra alatt sikerült leérni a Poprádi-tóhoz, ahol már a tegnap itt hagyott hőség
fogadott. Kiiratkoztam a túrakönyvből, majd újabb egy órás aszfalt-séta után
érkeztem meg a parkolóba.
Azt
gondolom, a Gerlachfalvi-csúcs megmászása mellett a Tátra-csúcs életem eddigi
legszebb tátrai élménye, bár sok szép túrát tudhatok már magam mögött. Teljesen
más érzés viszont egy jelzett turistaúton túrázni, mint olyan terepen, ahol
vagy vannak az útirányt jelölő jelzések, vagy nincsenek. Sokkal jobban oda kell
figyelni minden mozdulatra, minden lépésre, fontos az eligazodást jelentő
tereppontok ismerete, a minket körülvevő csúcsok, hágók, gerincek, völgyek, tavak
felismerése, hiszen ezek nélkül meglehetősen nehéz a tájékozódás az ilyen
terepen.
Szeretném
felhívni az olvasók figyelmét, hogy ez a túraleírás kimondottan hegymászó
terepen vezet, vagyis a Tátra-csúra nem vezet jelzett turistaút. A csúcsot csak
hegyi vezetővel, ezt mellőzve pedig hegymászó igazolvány, sziklamászó ismeretek
és felszerelés birtokában, kellő helyismerettel rendelkezve lehet megmászni. Ez
egyrészt testi épségünk megőrzése, a balesetveszélyes helyzetek elkerülése
miatt fontos, másrészt a tilosban történ túrázást a Tátra Nemzeti Park őrei
szigorúan büntetik.
Lejegyezte:
Tátraturista
