Volt egyszer a Kárpátok aljában egy házsártos, rosszlelkű asszonynak egy szép és angyali leánya. A leánynak egyszerre három kérője jött; az egyik szegény, de szép állású, a másik jómódú, de fukar, a harmadik gazdag, de rút volt. Az anya leányát az utóbbihoz erőszakolta, de a leány nem akart menni egyikhez sem, mert szívének volt már szerelme, akiért az forrón, szerelemmel dobogott. Az anya látván, hogy sem rábeszélés, sem dorgálás nem használ, egy reggel iszonyú szitkozódások között elkergette hazulról a leányát. A szegény leány sírt, könyörgött, de mit sem használt. Elindult hát nehéz szívvel, csipkés kendőjével betakarva könnyező szemeit; ment amerre lábai vitték, be a Kárpátok rengetegébe. Céltalanul bolyongott, s midőn véresre szúrt és karmolt lábai tovább nem bírták, leroskadt s nyomban elaludt. A Kárpátok tündérkirálya arra járt tündéreivel, megtalálta a szép leányt s amint meglátta, szíve azonnal mély szerelemre gyúlt iránta. A tündéreknek is nagyon megtetszett a kedves teremtés; zöld gallyból, mohából és virágokból hordszéket rögtönöztek, s túlvilági zene kíséretében bevitték a tündérkirály palotájába. Mikor magához tért, a tündérkirály elé térdelt, megfogta szép kezeit, és így kérte: „Kedves szép leány! Szeress engem, légy királyné országomban!” A leány azonban így válaszolt: „Nem lehetek, szívem már másé s inkább meghalok, mintsem hűtlen legyek – ó, hagyjatok meghalni…” Arcát kezeibe rejtette, és sírt, zokogott olyan keservesen, hogy a tündérek is vele együtt sírtak. Könnyeikkel megtelt egy sziklamedence, s lett belőle egy szép tó, átlátszó és tiszta fenékig – a Csorbai-tó. Később a leány, miután régi kedvese hűtlen lett hozzá, hálából nőül ment a tündérkirályhoz, s a mai napig minden este együtt csónakáznak a tavon.
